Amikor színre lép a másik

Nahát, a zsák megtalálta a foltját: eddig azt hittem, Hókuszpókból egy is elég egy ilyen zsebkozmoszba, mint amilyen a Forma-1, de el kell ismerni, hogy Michael Schumacher Fernando Alonsóban végre emberére akadt. Hurrá.

Hát, Hölgyeim és Uraim, "kedves Pentések és Pentésnők, tisztelt Szelényeink, Matláfok": micsoda verseny volt ez! Sőt: micsoda hétvége! Mert a Forma-1 nem csak vasárnap délután volt felbolydult méhkas, amikor a játékos kedvű esőisten pajkosan tologatta a felhőket az égen, hanem jóformán attól a pillanattól kezdve, hogy megérkezett a Hungaroringre. Az ember nem tudta, merre kapkodja a fejét; ahelyett, hogy erőszakkal vadászni kellett volna rájuk, a témák önként és dalolva ugrottak elő a paddock-ban trónoló motorhome-ok közül, az arcunkba vigyorogtak, aztán hátrakacsintva eltűntek megint, mielőtt igazán megragadhattuk volna őket. Hiába no, túl nagy volt a tolongás.

A Renault tovább pampogott a lengéscsillapító miatt; Kimi Räikkönen 100. nagydíját ünnepelte; Robert Kubica elfoglalta Jacques Villeneuve helyét a BMW-Saubernél, de a nagyszerű bemutatkozás után kizárták egy technikai szabálytalanság okán; a Bridgestone-nál és a Michelinnél nem szűnő aggodalommal kémlelték az eget; és igen, Jenson Button megszerezte első futamgyőzelmét, amire oly régóta vágyott. Mindez azonban, ha jobban meggondoltuk, mellékszál volt csupán, epizódok sora a nagyobb történetben, melynek főszála Fernando Alonso és Michael Schumacher világbajnoki küzdelme mentén fut feltartóztathatatlanul. S most, amikor az idény az utolsó harmadához ért, a trón két várományosa váratlanul groteszk kettős életet kezdett élni: Fernando és Michael a Hungaroringen egyszerre volt lángoló géniusz és az osztály balekja, a pálya rendíthetetlen ura és a körülmények tehetetlen áldozata. Mindkettejüket bámulatosan ritkán látjuk hibázni, de hogy egyszerre botoljanak meg, ráadásul arccal előre landoljanak a pocsolyában, az végképp szokatlan volt - mert, kérem tisztelettel, a Hungaroringen ez történt.

A péntek délutáni szabadedzést alkalmam nyílt a Renault garázsából, a csapatrádió fejhallgatójával felszerelkezve végigkövetnem, s bár maga a helyzet nem volt számomra szokatlan, mert tavaly a versenyt is így nézhettem meg, az élmény érdekes tapasztalatokkal szolgált. Fernando már ekkor furcsán összeszedetlennek tűnt; míg Giancarlo Fisichella minden nekifutás után módszeresen felsorolta a kanyarokat, leírva az autója viselkedését a bejáratnál, a csúcspontnál és a kigyorsításnál, Fernando jóformán csak azt ismételgette, hogy "nincs tapadás", és kész. Persze ez sem akadályozta meg abban, hogy gyorsabb legyen csapattársánál, s talán csak az alapjaiban eltérő munkamódszerekről volt szó, Fernando tanácstalansága azonban nem csupán nekem tűnt fel.

Eközben odaát, a Ferrari-boxban, még rejtélyesebb dolgok történtek. Felipe Massa 1:21.778-as körével magabiztosan megszerezte a vezetést, 1.319 másodpercet verve a 2. helyen végző Fernandóra (ezt a fölényt később senki sem értette), Michael viszont egymás után rótta a lehetetlenül lassú köröket. Az egyik etapja például így alakult: 1:36.392, 1:34.639, 1:34.240, 1:37.146, 1:29.916, 1:25.844, 1:25.232. Érthetetlen. A Ferrarinál biztosan tudták, mit csinálnak, de kívülről ijesztően zavarosnak tűnt a kép.

És ekkor került sor az elsőre a bizarr események közül: Fernando a célegyenes végén leszorította Robert Doornbos-t, az 1-es kanyar csúcspontjánál még be is fékezett előtte, aztán a külső rázókőig nem engedte kigyorsítani a Red Bullt - mert az szerinte korábban túl sokáig várt, amíg elengedte őfelségét. Teljesen szükségtelen manőver volt ez, óvodás keménykedés egy ki nem kényszerített helyzetben. Ha a pajtásunk nem enged a hintához a játszótéren, hát kilökjük belőle, és még jól meg is rugdossuk? Komolyan mondom, infantilizmus a köbön. A büntetés indokolt volt.

A csattanó azonban csak másnap következett, amikor Fernando a délelőtti szabadedzésen - röviddel Jenson Button piros zászlókat előcsalogató motorhibája után - befékezett a boxbejárat közelében, Michael pedig, aki mögötte érkezett, a megtorpanó Renault-t kikerülve behajtott a boxutcába. Nincs mese, ez piros zászló hatálya alatti előzés volt, úgyhogy a sportfelügyelők újra akcióba lendülhettek - ezúttal Michaellel szemben.

Úgy érzem, a történet ezen a ponton fordult végképp rossz irányba, mert a sportfelügyelők helytelenül értelmezték az igazságosság fogalmát. Igazságosnak lenni ugyanis nem annyit tesz, mint egyforma büntetést kiszabni a két ellenfélre, függetlenül attól, hogy mit követtek el; ez meglehetősen átlátszó és primitív formája a manipulációnak. Bevallom őszintén, engem már az is meglepett, hogy a sportfelügyelők úgy döntöttek, Fernando köridejéhez az időmérő mindhárom etapjában hozzáadnak 1+1 másodpercet (egyet Doornbos leszorításáért, és egyet egy sárga zászlós előzésért). A büntetésnek ez a formája ugyanis igencsak szokatlan, még ha nem is teljesen példa nélküli: a tavalyi Monacói Nagydíjon Ralf Schumachert azért sújtották fél másodperces büntetéssel, mert egy adminisztrációs hiba folytán a Toyota véletlenül jelöletlen gumit tett fel az autójára.

Fernando esete azonban szerintem más volt, és a sportfelügyelőknek sikerült elkövetniük azt a bravúrt, hogy egyetlen döntésen belül bizonyultak következetlennek. Az ítéletük ugyanis azt sugallta, hogy egy versenyzőt szándékosan leszorítani, valamint sárga zászló hatálya alatt előzni egyforma fajsúlyú vétség; csakhogy az első közvetlen, a második pedig közvetett veszélyeztetés. Ha úgy tetszik, az egyikkel biztosan, a másikkal viszont csak esetleg kockáztatod mások életét, ezért fogalmam sincs, mi volt ebben a logika. Ráadásul tavaly Monacóban, amikor Juan-Pablo Montoya az egyik szabadedzésen féktesztelte Ralf Schumachert, őt egyszerűen a rajtrács végére száműzték, s igaz, hogy akkor három autó (Schumacheré, illetve David Coulthardé és Jacques Villeneuve-é) is megsérült, maga a vétség azonban ugyanaz volt, mint amit Fernando követett el. Akkor rá most miért nem ez a büntetés várt? A sárga zászló hatálya alatti előzésért kiszabott 1 másodpercet ellenben túl kemény retorziónak éreztem.

Michael piros zászlós akciója végképp fejtetőre állította a sportfelügyelők által használt aritmetikát. Valami rejtélyes indíttatásból - nahát, láss csodát! - úgy érezték, azért éppen két másodperces időbüntetést kell Michael nyakába varrniuk. Micsoda véletlen! Mi pedig nem tehettünk mást, mint hogy elkeseredetten forgattuk a szemünket, és felírtuk a sportfelügyelők által kiötlött képleteket:

FKT = 1
SZE = 1
PZE = 2
FKT = SZE
FKT < PZE

, ahol SZE = "Sárga Zászlós Előzés", PZE = "Piros Zászlós előzés", FKT = "Féktesztelés", másodpercben kifejezve.

Oké, csak hülyülök, de azt tényleg abszurdnak tartom, hogy FKT < PZE, vagyis a féktesztelés kisebb vétség, mint a piros zászlós előzés. Fentebb már kifejtettem, hogy miért.

Végső soron azonban nem a sportfelügyelők ámokítélkezése volt az igazán érdekes, hanem az a tény, hogy a világbajnokság két éllovasa szinkronban vétett ilyen bugyuta hibákat. Ezen a hétvégén kicsit mindketten leleplezték magukat; megmutatták, hogy éppolyan gyarlók és esendők, mint bárki más, de egyszersmind egyértelművé tették azt is, hogy nem véletlenül ők viszik a csapatuk zászlaját. A rajt különösen ékesen árulkodott erről: míg a versenyzők többsége óvatosan bizonytalankodott a vizes aszfalttal érintkező hideg gumikon, Michael és Fernando azonnal olyan lendülettel tört előre a mezőnyben, mintha a többieket csak statisztának hívták volna a rendezők. Később, ahogy kibontakozott a verseny, s a Bridgestone és a Michelin tábora között széles szakadék nyílt, mindketten leiskolázták saját gumiszállítójukhoz tartozó ellenfeleiket. Fernando húszegynéhány kör után 3-4 másodperccel volt gyorsabb a többi michelinesnél, aztán a 37. körtől, amikor a körülmények hirtelen a Bridgestone javára fordultak, Michael ugyanennyit vert az övéire. És, persze, ne feledkezzünk meg az időmérő második etapjában futott, 1:18.885-ös köréről sem, amely szinte a lehetetlent súrolta.

Ám a gyarlóságuk éppilyen egyértelmű volt. Fernando kiesése után Michael nyerhetett volna néhány értékes pontot a világbajnokságban, csakhogy úgy viselkedett, akár egy szenvedélyes kockajátékos, aki egy ideje már folyamatosan veszít, mégsem tud felállni az asztaltól. Azzal, hogy megpróbálta foggal-körömmel maga mögött tartani Pedro de la Rosát, közelebb engedte magához Nick Heidfeldet is, de továbbra sem tért jobb belátásra, s úgy játszott, hogy eleve nem nyerhetett. Michael, a pragmatikus Michael, akit gyakran ér az a vád, hogy az egyes versenyek helyett a világbajnokságot tartja szem előtt, most hagyta, hogy eluralkodjanak rajta az indulatok; elkerülhetetlen volt, hogy ennek megfizesse az árát. A Ferrarinál azt mondták, nem akartak beleszólni a dolgába, de ez jó példa volt arra, hogy még a legtudatosabb versenyzők döntéseiben sem érdemes maradéktalanul megbízni, a célszerűség jegyében néha igenis pórázra kell kötni őket. Habár úgy is felfoghatjuk, hogy Fernando kiesésével a Ferrari már nem bukhatott igazán nagyot, és jól tették, hogy maximalizálni akarták a nyereségüket; ha így vesszük, nem hoztak más döntést, mint a McLaren, amikor tavaly a Nürburgringen kint tartotta a pályán Kimit. Kockáztattak, veszítettek - de nem túl sokat.

Fernando a futamot nem a saját hibájából adta fel, a Doornbos-szal űzött játékát azonban nem varrhatta más nyakába. És a másnapi befékezősdi talán még durvább, még alattomosabb volt - már ha valóban azt a célt szolgálta, hogy tőrbe csalja vele Michaelt. Akárcsak a monacói esetben, ebben is lehetetlen eldöntenünk, hogy Fernando szándékosan tette-e, amit tett, egy azonban biztos: a helyzet gyanúsnak tűnt. Indíték kétségkívül volt, emellett nagyon izgatta a fantáziánkat, hogy Fernando vajon miért fékezett a 13-as kanyar kijáratánál, és miért húzódott le természetellenesen a baloldalra, mintegy felkínálva Michaelnek a jobbról nyíló boxbejáratot. Ha létezett magyarázat, nem kaptuk meg; ha csapda volt, hát Michael bután belesétált. Valószínűleg azt hitte, nem fogják megbüntetni, mivel az előzésnél már szinte egy vonalba ért a boxutca kezdetét jelző szaggatott vonallal - micsoda naivitás!

Én személy szerint azt gondolom, Fernando szándékosan játszotta el ezt a trükköt Michaellel, a győzelme azonban drága győzelem volt. Egy olyan ember manővere volt ez, aki úgy érzi, mindent megengedhet magának, akinek arra szól a küldetése, hogy ő legyen az első, és ha máshogy nem, hát kétes eszközökkel is eléri a céljait. Ebben a meggyőződésben sokminden szerepet játszik - a prófétikus küldetéstudat, az elefántcsont-tornyot emelő sikerek, a sebezhetetlenség érzése -, és, ahogy azt Ayrton Sennával vagy Michaellel láthattuk, a legjobbakban talán elkerülhetetlenül ki is alakul. De ezt is lehet nagystílűen, és lehet parányi tétekkel, pitiáner módra játszani. Pályafutása során Michaelnek rengeteg megkérdőjelezhető, sőt, egyértelműen durva megmozdulása volt, ezeket azonban mind nagyban játszotta: nem emlékszem rá, hogy valaha is megleckéztetett volna valakit egy szabadedzésen, mint egy duzzogó óvodás, vagy sunyin szabálytalanságra akarta volna kényszeríteni az ellenfelét, hogy egalizálja a büntetéseket.

A kétes értékű győzelmekből épült palotában kínzóan elszigeteltté és magányossá válhat az ember. Erről Michael is tudna mesélni, mert ő korábban megjárta ezt az utat, de ha elég okos lenne hozzá, Fernando még elkerülhetné a sorsát. Mindössze annyit kellene tennie, hogy nem zárkózik be az elefántcsont-toronyba. Amikor a versenyzők közösen mennek valahová, például az eligazításra, a legtöbben beszélgetnek valakivel; Fernando viszont általában egyedül sétálgat, arcán a próféták kifürkészhetetlen, de kissé rideg nyugalmával, mint aki nem talál a társain semmit, amin a tekintete megpihenhetne. Igen, a siker óhatatlanul elszigeteltté tesz, erre azonban nem érdemes rájátszani. Persze Fernando még fiatal, bőven van még ideje megtanulni ezt.

Bárhogy is van, a zsák megtalálta a foltját: Michael Schumacher hosszú évek óta először olyan ellenfelet kapott, aki aggasztóan hasonló hozzá, mert éppúgy bármire képes a győzelemért, mint ő, és éppolyan vak meggyőződéssel vallja, hogy az első helyet neki szánta a sors. A Forma-1-nek tehát immáron két gonosz varázslója van - két felülmúlhatatlan, de a hiúságok máglyáján perzselődő géniusz, akik egyenlő feltételekkel szállnak harcba egymás ellen, hiszen az eszközökben egyikük sem válogat.

A játszma ettől még nem sportszerű. De legalább tisztességes...

* * *

Ez a sztori az ellensúlyos lengéscsillapítókkal nagyon kacifántosnak tűnik, holott a jelek szerint végtelenül egyszerű. A Renault-nál úgy vélik, az augusztus 22-én összeülő Fellebbviteli Bíróság nekik fog igazat adni, ez azonban az a fajta hurráoptimizmus, amivel nem is olyan régen, egy nem is olyan messzi országban a folyókat is meg akarták fordítani.

Pat Symonds a Hungaroringen azzal érvelt, hogy az ellensúlyos lengéscsillapító nem ballaszt, hanem egy berendezés, hiszen nem az a rendeltetése, hogy növelje az autó tömegét. A többi csapat azonban meglehetős szkepticizmussal tekint erre a véleményre. Nem egy vezető beosztású emberrel beszéltem, akik mindannyian egyetértettek abban, hogy az ellensúlyos lengéscsillapító szabálytalan.

Mi több, Pascal Vasselon, a Toyota kasztniért felelős általános menedzsere azt mondta nekem, hogy ezzel valójában az összes csapatnál tisztában voltak, és mindenki tudta, hogy a rendszert előbb-utóbb be fogják tiltani. Mégpedig azért, mert ugyanarra a koncepcióra épül, mint az ikerkasztni (amit az 1981-re tervezett, de többszörösen kizárt illetve betiltott Lotus T88-nál már alkalmaztak), és ha az egyik szabályosnak minősül, előbb-utóbb a másikat is annak kell nyilvánítani. Vasselon azt állította, ő személy szerint meglepődött, hogy az FIA ilyen sokáig elnéző volt az ellensúlyos lengéscsillapítóval, mivel azt hitte, már sokkal korábban betiltják majd. Vasselon csak mosolygott Symonds érvelésén: ugyan, mi más lenne a feladata az ellensúlynak, mint hogy dinamikusan befolyásolja az autó súlypontjának elhelyezkedését? Akkor pedig ballaszt, és kész. Másoktól is hasonló véleményeket hallottam.

De akkor vajon miért várt ilyen sokáig az FIA az akcióval? Nos, egyesek úgy vélik, azért, mert csak a Francia Nagydíj tájékán jutottak el a Vasselon által emlegetett következtetésre. Habár természetesen ez is elképzelhető, van egy másik magyarázat is. A hockenheimi sportfelügyelők kitértek rá, hogy az FIA-nek olyan bizonyítékok is vannak a birtokukban, amelyek alapján okkal feltételezik, hogy az ellensúlyos lengéscsillapító szabálytalan, ezeket azonban a Renault előtt nem tárhatják fel. Vajon miért nem? Esetleg azért, mert a bizonyítékok egy rivális csapatról fednének fel bizalmas információkat - legalábbis ez a legkézenfekvőbb megoldás.

Az FIA talán rájött, hogy az egyik istálló már bele is fogott egy ikerkasztni fejlesztésébe. Ha így történt, valóban gyorsan kellett lépniük, mert nem hagyhatták, hogy a csapat dollármilliókat költsön a programra, és a rendszert csak azután tiltsák be. Az más kérdés, hogy talán várhattak volna az idény végéig.