Sebastian Vettel az élő példa rá, hogy a betegesen túl-PR-ezett és agyonszabályzott Forma-1-ben sincs szükség mániás irányítási kényszertől szenvedő hivatalnokokra, akik a versenyzők minden egyes lépését és szavát a szponzorok igényeihez akarják igazítani.

Sebastian Vettel monzai győzelménél nagyobb örömhír aligha érhette volna a Forma-1-et. Nem, nem azért, mert új hős született, ami egyébként tagadhatatlan, és még csak nem is azért, mert egy zárójelben lesajnált ügyfélcsapat bebizonyította, hogy mégsem a pöffeszkedő autógyáraké a világ, hanem valami egészen másért - azért, mert egyszer s mindenkorra kiderült, hogy a siker manapság sem csupán a körzővel és vonalzóval megszerkesztett robotversenyzők kiváltsága.

A paddock beléptetőkapuja nagyjából olyan, mint gyerekkorom egyik kedvenc játéka, az a színes műanyag gömb a különböző formájú lyukakkal az oldalán: csak azokat engedi át, akiket éppen a megfelelő alakúra nyirbált az élet, a rutin, netán a (túl) sokat tapasztalt jóakarók nyájas serege. Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel... Na jó, ennyire talán nem tragikus a helyzet, az azonban kétségtelen, hogy az elmúlt évek során az F-1 egész szemléletén eluralkodott az a nevetséges rögeszme, miszerint a versenyzők minden egyes lépését és szavát előre meg kell tervezni, nehogy egy megbocsáthatatlanul gyenge pillanatukban valami őszintét találjanak tenni, vagy urambocsá', ami még rosszabb, mondani. Hogy ezt a csípésével elviselhetetlen viszketést okozó bogarat vajon a legártatlanabb nyelvbotlásra is gonoszul rávetődő, kórosan túlképzett modern közvélemény, avagy a csapatok betegesen óvatos PR-stábja ültette el a felelősök fülébe, nem tudnám eldönteni. Alighanem e két tényező kölcsönhatásán alapuló, szerves folyamat zajlott le a szemünk előtt észrevétlen alattomossággal. Mindenesetre tény, hogy - amint azt a régi szép időkben mondták volt - manapság már könnyebb átjutnia a tevének a tű fokán, mint egy versenyzőből kihúznia valamit, ami nem volt leírva a kezébe nyomott, a legmodernebb random technológián alapuló nyilatkozatgenerátor által előállított gépi librettóban. Mármint nem a tevének.

Node nem akarom ezt tovább ragozni: inkább örüljünk annak együtt, drága polgártársak, hogy Sebastian Vettel nem ilyen. Mert valóban nem ilyen. Sebastian, akit a csapatától ellesett lazasággal mostantól talán én is bátorkodhatok egyszerűen "Seb-nek" nevezni, hús-vér ember a birodalmi rohamosztagosok lehangolóan uniformizált seregében. A paddock-ban, ebben a minden természetellenes közegek legtermészetellenesebbikében, ő maga a két lábon sétáló természetesség.

Hiányzik belőle mindaz a mesterkéltség, giccs, macsóság, megjátszott lojalitás és művi titokzatosság, amitől a foszladozó sablon szerint igazi F-1-es versenyző lesz valaki. Nincs szüksége hűbéresek seregére, akik a sisakját, a napszemüvegét és a kedvenc képregényét cipelik utána a rajtrácsra, nem kell a szájába rágni, hogy mit mondjon az újságíróknak, és a pilóták azon kivételesen ritka alfajához tartozik, akik még menedzsert sem alkalmaznak. Hogy miért? Nem fogják elhinni: azért, mert "még nem ért el eleget ahhoz, hogy menedzserre legyen szüksége." És ez nem vicc; a Toro Rosso egyik tagja mesélte nekem, akivel még a Magyar Nagydíj hétvégéjén csevegtem a Fradipályán, az F-1-es focimeccs közben, hogy Seb maga hozta fel ezt az indokot. Manapság, amikor a fiatal tehetségeknek már a pelenkavásárlását is menedzser segíti, hihetetlenül szokatlan magatartás ez. Seb maga intézi az ügyeit, s ily módon tökéletesen összeillik jelenlegi csapatfőnökével, Gerhard Bergerrel, aki a menedzser nélkül dolgozó pilóták egyik utolsó mohikánja volt.

Amellett, hogy eszeveszetten gyors, Vettel hihetetlenül jól is kommunikál. Igazi társasági lény; kedélyesen szociális, anélkül, hogy tolakodóan extrovertált lenne. Amikor tavaly, a World Series by Renault hungaroringi hétvégéjén kábé másfél órát beszélgettünk vele egy kényelmetlenül szűk, lepukkant kamionban, feltűnő fesztelenséggel és magabiztossággal válaszolgatott a kérdéseinkre, szemlátomást cseppet sem rettenve meg attól, hogy hat idegen újságíró néz vele farkasszemet. Ekkor már túl volt az 2007-es USA Nagydíjon, ahol 8. helyével, a sérült Robert Kubicát helyettesítve az F-1 történetének legfiatalabb pontszerzője lett, de egyszeri alkalomról lévén szó, még a WSR-ben is folytatta a versenyzést. Hihetetlen volt, hogy az ottani ellenfelei milyen kamaszosan esetlennek tűntek hozzá képest; hebegtek-habogtak, miközben a 19 éves Seb magától értetődő természetességgel, humorosan és lendületesen beszélt bárkivel, bármiről. Önbizalom kérdése az egész: aki tisztában van önmagával, az magától is tudja, hogy kinek mit mondhat, és mit nem. Nem kell lopva folyamatosan a csapat sajtósára sandítania, hogy ezt most szabad-e nekem itten kikotyogni... Ettől persze még senki nem lesz gyors a pályán, ám az önérvényesítési képesség, ezt felesleges is tagadni, minden közegben meghatározó.

Jól látszik ez az F-1-ben is, ahol Seb igazi társasági ember. Ösztönösen kifinomult érzékkel ápolja a kapcsolatait a társaival az olyan, manapság ritkának számító közösségi eseményeken, mint amilyenek például a versenyzői parádék; nem hiszem, hogy ezzel a hátsó szándékkal teszi, tudat alatt valószínűleg mégis helyesen ráérzett, hogy az ellenfeleihez fűződő viszonya a pályán is meghatározza a vele szemben tanusított magatartásukat. Nincs ebben semmi meglepő: az ember a pilótafülkében is csak ember marad, és legyen bármennyire profi, ösztönösen másképp viselkedik azzal, akivel a civil életben jó a kapcsolata. 300-as tempónál senkinek nincs szüksége felesleges ellenségekre. Seb-nek ráadásul még humora is van; elég ránézni arra a máris klasszikus fotóra, amelyen a mezőny két finnjével beszélget. Aki egy Kimi Räikkönent képes megnevettetni - figyelem: nem halványan megmosolyogatni, hanem őszintén, szívből megnevettetni! - az már rossz ember nem lehet. Mintha csak a nagyszerű Graham Hillt látnánk, aki aktuális ugratásai egyikét játssza el éppen Jim Clarkkal bő negyven évvel ezelőtt. Varázslatos. Nem csoda, hogy a Toro Rossónál odavannak érte.

Persze tudom, hogy szinte mindannyian így kezdik, aztán szép lassan elrontják őket. És mégsem egészen, mert az F-1-ben a fiatalok között is ritka az olyan spontán egyéniség, mint amilyen Vettel. Neki ráadásul szerencséje is van, hogy annál a csapatnál versenyezhet, ahol a korlátok nélküli lazaság és vagányság a jelszó, s ahol nem félnek egy olyan merész és szellemesen szókimondó kiadvánnyal borsot törni a nagyok orra alá, mint a Red Bulletin. Seb itt, legalábbis egyelőre, hű maradhat önmagához, anélkül, hogy ráerőltetnék a sok politikailag hiperkorrekt PR-maszlagot. Tiszta mázli, hogy a Red Bullnál éppen a lazaság a brand-image alapja.

A sors iróniája, hogy amiképpen bizonyos szempontból a Red Bull is egyfajta anti-McLaren (Ron nem véletlenül tiltotta ki a motorhome-jából a Red Bulletint), úgy Vettel is egyfajta anti-Hamilton. Természetesen nem a pályán, ahol mindketten földöntúlian tehetségesek, hanem sokkal inkább a hátterüket nézve. Lewis maximálisan felkészülten érkezett az F-1-be, míg Seb az elképzelhető legkorábban, talán kicsit veszélyesen is korán; Lewis egy élcsapatnál mutatkozott be, Seb az egyik sereghajtónál; Lewis már magára vette az F-1 arisztokráciájának gőgösen távolságtartó viselkedésformáját, Seb viszont polgáriasan közvetlen és nyitott. Ha úgy tetszik, ebben az értelemben olyanok ők ketten, mint a koldus és a királyfi; s most, Monzában, a koldus egy kicsit a királyfi bőrébe bújt.

Egy jópofa adalék Spából: a Toro Rosso a nagydíjak pénteki edzésnapján, szokásos sajtóközleményében "Séb és Seb" címmel folytatásos képregényt közöl Vettelről és Bourdais-ről, ami híven példázza a csapat könnyed szellemiségét. Ez az abszurd szóvicc itt arra épül, hogy a "spa" szó "fürdőt" jelent - a két Seb szerint így Spa nem is olyan félelmetes, amíg el nem veszik a szappan...

Félreértés ne essék, ez nem kritika Lewis-szal szemben - pusztán a hátterükből és a környezetükből adódó különbségről van szó. Elég beszélgetni velük, hogy az ember kiszimatolja ezt. A nyomás a fiatal versenyzők számára valójában egyformán súlyos egy McLarennél és egy Toro Rossónál, hiszen mindkettőnél muszáj teljesíteniük: a nagy csapatnál azért, mert ezt egy gyors autóval mindenkitől elvárják, a kicsinél pedig azért, mert ha nem teljesítenek kiemelkedően, ott a kutya sem figyel fel rájuk. Az első év mindenképpen döntő. A közeg azonban más. A rajtrács vége felé a pilótákat nem terhelik agyon szponzori kötelezettségekkel, és a sajtó sem követi nyomon a összes lépésüket, míg az élmezőnyben mindenki óhatatlanul a rivaldafényben éli a hétköznapjait, s így ösztönösen hamar megtanul védekezni a nyilvánosság ellen. Nem vitás, hogy Lewis-t a tapasztalatai tették tartózkodóvá.

De azért vállalati kultúra kérdése is ez. Ron elismeri, hogy irányítási kényszere van, azaz mindent felügyelni akar, és az igazat megvallva ez azonnal meg is látszik, ha az ember belép a McLarenhez: az eredmény egy makulátlanul rendezett, ám egyszersmind ridegen steril és kissé mesterségesnek ható környezet. Bármilyen finom a csokitortájuk, mert valóban fenséges, a Brand Centre-ben azonnal érezni lehet, hogy mire gondolt Juan-Pablo Montoya, amikor azt mondta, hogy a McLaren "túl komolyan veszi" a sportot és önmagát; a rendezettség mindig szükségképpen a spontaneitás rovására megy. Ez hat ki Lewis-ra is, és ebből a szempontból őszintén aggódom, hogy a Ron-féle filozófia hosszú távon nem fog pozitív nyomot hagyni a személyiségében. Sokan azt hiszik, hogy egyesek a bőrszíne miatt találják ellenszenvesnek Lewis-t, vagy azért, mert túl hirtelen lett túl sikeres, holott nem így van: akikkel erről beszélgetek, szinte egytől egyig azt hozzák fel ellene, hogy túl művinek, vagy - csúnya szóval - túl "megcsináltnak" tűnik számukra. Éppen az a természetesség hiányzik belőle, ami Vettelt annyira elbűvölővé teszi. Hiába, soha nem használ, ha valakit túlságosan zárt közegben tartanak, és foggal-körömmel óvják a külső hatásoktól. Ha bebeszélik neki, hogy mindig igaza van (márpedig olyan ember nincs), akkor ezt előbb-utóbb ő maga is elhiszi, ami a fejlődés egyetlen valódi záloga, az önkritika rovására megy. Félő, hogy a McLaren segít burkot építeni Lewis köré, s ennek később éppen ő fogja a leginkább meginni a levét. Nem biztató jel, ha valaki fitymálóan kezd nyilatkozni az ellenfeleiről, ahogy Lewis tette Spa után Kimivel. Ez persze nem a mi problémánk, hanem az övék, de nem szabad megfeledkezni róla, hogy a versenyzők, amikor bekerülnek at F-1-be, még szinte gyerekek, s mivel eleve nagyon zárt és sajátos közegben szocializálódtak, nem feltétlenül van kiforrott személyiségük.

Pedig a felszabadult pillanataiban látszik, hogy Lewis is pontosan az, aminek az ő korában mindenkinek lennie kell: egy kedves, dinamikus, életörömtől sugárzó srác, aki elmondhatatlanul élvezi a szerepét. A Belga Nagydíjat követő sajtótájéjkoztatón, amikor még nem tudta, hogy a győzelme veszélyben forog, szakasztott úgy viselkedett, mint Seb egy héttel később, Monzában: őszinte örömmel, gyermeki lelkesedéssel beszélt, és igen, egy kicsit talán kamaszos zavarban is, arról, amit a legjobban szeret csinálni a világon. Nagyon, nagyon szimpatikus volt. Eszébe sem jutott frázisokban és sablonokban fogalmazni, mert eltelt a siker mámorával, és ez mindig elővigyázatlanná teszi az embert - de vajon lett belőle baj? Hát persze, hogy nem. Ezt az ösztönös természetességet bűn lenne feláldozni a vállalati PR oltárán.

Az önmagukat adó versenyzőkkel mindannyian jobban járunk. Cserébe csak annyit kell tennünk, hogy nem forgatjuk ki minden szavukat, és nem kötünk bele mindenbe, amibe tudunk. Nem olyan nagy ár ez. Fogást úgyis bármin lehet találni; kötözködni nem nehéz.

Vettelnek pedig adjunk még egy kis időt. A győzelmét valószínűleg nem egy hét múlva fogja megismételni, mégsem kétséges, hogy ő a jövő egyik meghatározó egyénisége. Tényleg korán került az F-1-be: miután a németországi Formula BMW bajnoki címét 2004-ben röhejes fölénnyel zsebelte be (a 20 versenyből 18-at megnyerve, és a maradék kettőn is a dobogón végezve), rohamtempóban lépegetett tovább, és sem az F3 Eurót (ahol Lewis is csak a második évében diadalmaskodott), sem a WSR-t (ahonnan már első idényének közepén az F-1-be került) nem volt ideje meghódítani. Ezért a tanulási görbéjének korábbi, azaz meredekebb szakaszán érkezett ide, mint például Lewis, aki tavaly is már úgyszólván késztermék volt, s éppen ezért azóta nem fejlődött látványosan, hiszen alig maradt hová. Egyszóval felkészülhetünk rá: Seb ennél csak még jobb lesz.

A 2008-as Olasz Nagydíjnál izgalmasabb versenyt elképzelni is nehéz: akadt elég akció, előzés, a végeredmény váratlan volt, és még a stratégia megszállotjai sem unatkoztak. Csak valamiért Heikki Kovalainen mosolya nem tűnt őszintének, amikor hitetlenkedve kénytelen volt tudomásul venni, hogy McLarenjét legyőzték - egy Toro Rossóval.

Holott ilyen szokatlan körülmények között nem olyan nagy szégyen ez. Nem egyszer láttuk már, hogy vannak autók, amelyek esőben szinte varázsütésre teljesen megváltoznak, középszerűből nagyszerűvé válva, vagy éppen vice versa; a Red Bullok például hagyományosan jók a vizes pályán, míg a Ferrari, amely szemlátomást csak egy veszélyesen szűk optimális hőmérsékleti tartományban képes a maximumon üzemelni, küszködik rajta.

Monzában minden három dologról szólt: 1) az időmérőről, 2) a kétféle esőgumival való gazdálkodásról, valamint 3) a kerékcserék ügyes (és nem mellesleg szerencsés) időzítéséről. Vettel tulajdonképpen szombat délután biztosította be a győzelmét, vagy legalábbis tett felé hétmérföldes lépést. Hogy mennyire könnyű volt melléfogni, azt mindannyian láttuk Räikkönen vagy éppenséggel Hamilton példáján: Lewis a Q2-ben megkockáztatta feltenni az intermediate gumikat, s mire rájött, hogy túl vizes hozzájuk a pálya, az extrém esőgumikat és a fékeket az egyre romló időjárási viszonyok között már nem tudta kellően felmelegíteni, ezért másodpercekkel lassabb volt a többieknél. Így került a 15. rajtkockába, éppen a világbajnoki hajrá kezdetén. Az interekkel kapcsolatos döntést a versenymérnökével közösen hozta meg - de vajon mi oka volt kockáztatni, amikor mindenki más kitartott az extrém esőgumik mellett, és úgyis csak a továbbjutás volt a tét? "Jó kérdés. Nem tudom, mi lehet rá a válasz" - ismerte el később. Hiába, ez a tapasztalatlanság ára. De elvileg még ekkor, a valamivel hevesebben zuhogó esőben is be lehetett kerülni a Q1-be, ahogy azt a pályaviszonyokat misztikusan meghazudtoló Felipe Massa bebizonyította, még ha Lewis-nak és Kiminek ez nem is sikerült. (Egyébként Timo Glock szintén ekkortájt futotta az egyéni legjobb részidejét a pálya középső részén. A teljes köridőn javítani azért volt mégis szinte képtelenség, mert az utolsó szektorban, az Ascari sikánnál és a Parabolicában állt a víz.)

Vettel szerencsésnek mondhatta magát, hogy a mezőnyt vasárnap a Safety Car mögül indították - joggal -, mivel így a szokásosnál kisebb volt az esélye, hogy a rajtnál megelőzik, vagy valamilyen más baj éri. Emellett szabadon autózhatott, anélkül, hogy bárki is felverte volna a vizet az orra előtt. Később ő maga is elismerte, hogy ez volt számára a győzelem egyik kulcsa, bár az éremnek az a másik oldala, hogy vizes pályán elöl haladni mindig hátrányt is jelent egyben, hiszen az ember előtt nincs másik autó, aminek a mozgásából ösztönösen felmérhetné a tapadási viszonyokat. Seb azonban enélkül is sebezhetetlen volt. A Belga Nagydíj előtt Michael Schumacher szülővárosában, Kerpenben gokartozott, amikor eleredt az eső; kérte a szerelőket, hogy hagyják fent az autóján a slick gumikat. Őrültnek nézték, de ő tudta, mit csinál. "Azt feleltem nekik: 'Muszáj gyakorolnom, hátha Spában esni fog.'" Hát esett; Spában is, Monzában is. Az őrültekkel vigyázni kell.

Az egészben az a legszebb, hogy Vettel egyszerűen erőből győzte le a többieket. Kovalainen a verseny első 18 köre közül mindössze kettőben volt gyorsabb nála, és a köridő-átlagokat nézve mindhárom etapban elmaradt tőle. A különbség a középsőben volt a legkisebb kettejük között, mivel azonban a túl hideg fékekkel küszködő Heikki hátránya ekkor már 11-12 másodpercre rúgott, nem maradt esélye megszorongatni Sebet.

Ez a feladat ironikus módon, sokkal rosszabb rajtpozíciója ellenére mégiscsak Hamiltonnak jutott volna, neki viszont az időjárás tett keresztbe. Ő eredetileg csak egyszer állt volna ki a boxba (a 27. körben), de akkor még ismét extrém esőgumikat kapott, ezért később, ahogy a várt eső nem érkezett meg, és a pálya felszáradt, a többiekhez hasonlóan kénytelen volt másodszor is visszatérni oda, intermediate gumikért. Vajon enélkül lett volna esélye a győzelemre, ahogy utóbb állította? Talán igen. Második, kényszerből lebonyolított kerékcseréjét megelőzően, számtalan bravúros előzést követően Lewis már a 2. helyen haladt, 35.204 másodperccel Seb mögött, akire még mindenképpen várt egy kiállás. Végül egyidőben, a 36. körben álltak ki, de ha csak Vettelnek kellett volna kimennie, Hamilton hátránya (mivel a Toro Rosso 29.189 másodpercet töltött a boxutcában) 6 másodperc körülire csökkent volna. Hogy a fennmaradó 17 körben meg tudta-e volna előzni Sebet, az már sohasem derül ki. Lewis valódi tempóját, mivel a verseny nagy részét forgalomban töltötte, nehéz volt megítélni, de némi támpontot azért szolgáltat, hogy a 28. és a 36. között, amikor üres pályán, szabadon autózhatott, összességében kicsit lassabbnak bizonyult Sebnél. Igaz, a helyzet nem volt egészen egyértelmű, mivel a boxből kijövet, az új gumikon először gyorsabb volt nála, aztán úgy fél másodperccel lassabb lett - viszont magasabb üzemanyagszinttel, hiszen McLarenjét már a verseny végéig feltankolták.

A taktikai harc ezekben a percekben hihetetlenül kiélezett volt, mert az első fecskék ekkortájt kezdtek intermediate-re váltani az extrém esőgumikról. Lewis a 27. körben még extrémeket kapott; Coulthard és Bourdais egyetlen körrel később már intereket, Rosberg viszont ugyanekkor még extrémeket. Neki, akárcsak Hamiltonnak, később vissza kellett térnie a boxba, ami az ő taktikáját is tönkretette.

Látszólag minden a vakvéletlenen múlt. Az egykiállásos taktikát választók közük Lewis-nak kellett tankolnia a legkorábban, mert a McLarennél azt akarták, hogy legyen esélye előzni, amihez viszonylag könnyű autó kell, ezért rövid nyitóetapot terveztek számára. Ennek itta meg a levét: akik 1-2 körrel tovább tudták halogatni a kerékcseréjüket, például a BMW-k vagy a Renault-k, már biztonságosan kapásból interre válthattak, ezért később - Hamiltonnal ellentétben - nem kellett sort keríteniük egy időigényes második kiállásra. A 11. helyről rajtoló Kubica így juthatott el a dobogóig. Minden az időzítésen állt vagy bukott. (Bár a Ferrarinál ezt a helyzetet most ügyesebben kezelték, mint a McLarennél: Kimi csak 1 körrel tankolt Lewis előtt, de felismerve, hogy várhatóan még úgyis vissza kell majd térnie interekért, az autóját nem töltötték fel a célig, menet közben egyről kétkiállásosra változtatva a taktikáját.) Végül egytől egyik mindenki interre váltott, amire nem is annyira a tempókülönbség miatt volt szükség, hanem azért, mert az extrém esőgumik vészesen kezdtek elmelegedni, mivel már nem maradt több tócsa a pályán, ahol hűteni lehetett volna őket.

De mintha egy érdekes körülmény elkerülte volna a többiek figyelmét: Rubens Barrichello már a 16. körben, azaz 12 (!) körrel Coulthard előtt áttért az intermediate gumikra, majd a 22. körben csapattársa, Jenson Button is követte a példáját. Ross Brawnnak a jelek szerint a Hondánál is szokása a stratégiával kísérletezgetni, ami nem is meglepő, mert a középmezőnyben, a pontszerző helyektől távol senkinek nincs sok vesztenivalója. A különös most az volt, hogy Barrichello (majd Button) az interekkel azonnal, tehát már a 17. körtől kezdve 1-2 másodperccel gyorsabban tudott menni, mint előtte az extrém esőgumikon (1:38 helyett 1:36-1:37-et), mégsem követte senki a példáját - sőt, Hamilton autójára ugyebár még 10 körrel később is extrémeket szereltek. Hogy miért? A kérdés jogos; alighanem azért, mert hittek a meteorológiai jelentésnek, ami további esőt ígért. Az igazsághoz azonban hozzátartozik, hogy senki más sem követte Barrichello és Button példáját. A Honda később, a verseny végén átesett a ló túloldalára, és a 43. körben annak ellenére behívta a boxba száraz (lágyabb keverékű) gumikért Rubens-t, hogy ő maga is azt mondta, az aszfalt még túl vizes; igaza lett. 1:40-1:44 körüli tempóban evickélt körbe, amit a hajrára nagynehezen 1:34.5 körülre szorított le, miközben az élmezőny intereken már 1:30 magasságában járt. Ez tehát túl merész lépés volt a Hondától - Barrichello a 9. helyről visszaesett miatta a 17-edikre.

Vettel, Hamilton és Massa köridő-grafikonja Monzából (nagyítható). Seb nem csak a szerencsével, hanem erőből győzte le a nagy csapatokat, jóllehet, a közvetlen összehasonlítás nehézkes, mert Felipe forgalommal küzdött (nézzük meg, hogy felgyorsult a 15. körtől, Rosberg megelőzése után), Lewis pedig egykiállásos taktikán volt.

Az időjárásjelentés egyébként nem csak a McLarenen fogott ki. A Ferrari Monzában a megszokott Brembo helyett a Carbon Industries fékeit használta - akárcsak például Montrealban -, mert igaz ugyan, hogy esőben ezeket nehezebb felmelegíteni, de még péntek este is száraz versenyre számítottak. Massa és Räikkönen ugyanezért voltak kénytelen száraz pályára való hátsó szárnybeállításokkal végigküzdeni az időmérőt és a futamot (a kvalifikációtól kezdve csak az első szárnyon szabad állítani). Kimi az utolsó körökben ismét előrukkolt immár megszokottá vált, hiábavaló vágtáinak egyikével, a végre nagynehezen bemelegített intereken másodperceket verve az egész mezőnyre - a verseny öt leggyorsabb köréből négyet ő jegyzett -, ám valójában megint Felipe volt az, aki sokkal jobb eredményt is elérhetett volna.

Felipe a 13. körben megelőzte Rosberget, és azonnal, még abban a körben 2 másodpercet vert rá, aztán a következőben újabb 2-t. Csakhogy a Ferraritól az új kanyarlevágási szabályértelmezésre való tekintettel óvatosságból rászóltak, hogy lassítson le, és a biztonság kedvéért engedje vissza maga elé a Williams-t - kívülről úgy tűnt, hogy az ívbelső kerekeivel még a fehér csíkon belül fordult, amikor elment Rosberg mellett, de az ördög nem alszik. Egy büntetés semmiképpen nem hiányzott. Így viszont Felipe a legkonzervatívabb becslések szerint is elvesztette a fenti 4 másodpercet (egy körrel később újra megelőzte Nicót, és Webber nyomába eredhetett), ami döntőnek bizonyult. Hét körrel ezután, első boxkiállását követően ugyanis az Alonso-Kubica-Heidfeld-Räikkönen vonat mögé, a 12. helyre érkezett vissza a pályára, holott az eltékozolt 4 másodperc nélkül 7-8. lett volna - alighanem közvetlenül Kovalainen sarkában. Ha meggondoljuk, hogy Heikki végül a 2. helyen ért célba, és Felipe Rosberg visszaengedése nélkül valószínűleg vele tudott volna maradni, érthető a bosszúsága. Pláne úgy, hogy amikor szabad volt előtte a pálya, egész nap gyorsabb is volt Heikkinél, tehát a dobogó is elérhetőnek tűnt volna.

Dehát egy esős verseny éppen attól szép, hogy jórészt lutri, nem?