Mark Webber első győzelmének krónikája igazi tündérmese, lebilincselő történet az esélytelenséggel folytatott állandó küzdelemről, csodálatos megmenekülésekről, sorsfordító pillanatokról, kérlelhetetlen kitartásról - és legutóbb, a Nürburgringen, végre a szerencsésen alakuló körülményekről is.

Az utóbbi években nem mindig lehetett könnyű Mark Webbernek lenni. Miután 2002 márciusában óriási feltűnést keltve toppant be a Forma-1 színpadára, legelső versenyén máris szerezve egy aranyat érő 5. helyet az előző hat szezonban egyetlen árva pontocskából tengődő Minardinak, Markról kevesen gondolták volna, hogy több mint hét évbe és 129 további versenybe fog telni, amíg végre eléri a dobogó tetejét. Már többször ott állt a győzelem kapujában, mint a 2003-as USA Nagydíjon, amikor az eső miatt támadt kavarodás jóvoltából váratlanul az élen találta magát a Jaguarral, de megpördült, mert a bepárásodott sisakrostélyon keresztül semmit nem látott; vagy három évvel később, Monacóban, ahol a 2. kockából rajtolt a Williams-szel, csakhogy a kipufogó hibájából 48 kör után kiesett. Akárcsak Jarno Trulliról, az edzéseredményei alapján róla is mindenki tudta, hogy veszélyesen gyors, mégis mintha állandóan ellene dolgozott volna valami: a Williams négy dobogójából még 2005-ben is a feltűnés nélküli versenyzés nagymestere, Nick Heidfeld szerzett meg hármat, hiába kapott ki tőle 9:5 arányban az időmérőkön. Ennyi év után úgy tűnt, talán Markra is az a szomorú sors vár, mint Chris Amonra, aki győzelem nélkül fejezte be hosszú pályafutását, sokak szerint kiérdemelve a sport legbalszerencsésebb versenyzőjének járó, felettébb kétes értékű címet.

Mark már számtalan akadályt leküzdött, mire szombaton végre elfoglalhatta a pole pozíció tulajdonosát megillető középső széket a Német Nagydíj időmérő edzését követő sajtótájékoztatón. 1994-ben, miután korábbi mániájáról, a motokrosszról gokartra, majd Formula Fordra váltott, saját csapatot szervezett; két évvel később, immár a brit F-3-ban, a folyamatos pénzhiány miatt talán véget is ért volna a karrierje, ha Norbert Haug nem figyel fel rá, Bernd Schneider mellett helyet kínálva neki a Mercedes sportkocsi-programjában. Ott rutint gyűjtött, de az 1999-es Le Mans-i 24 órás verseny alatt egy emlékezetes aerodinamikai probléma következtében 300 km/órás tempónál kétszer is szaltózott az autójával, ami ismét új irányba terelte a pályafutását. Eddie Jordan bemutatta Paul Stoddartnak, ő adott neki egy pilótaülést az F3000-es csapatában, s noha a bajnokságot 2001-ben is elbukta Justin Wilsonnal szemben, Marknak innen már egyenes volt az útja a Minardihoz - azt ugyanis időközben Stoddart vásárolta meg. A többit tudjuk.

Mark éveket vergődött végig a Minardinál, a Jaguarnál, a Williams-nél, aztán újra a Jaguarnál, amelyből addigra Red Bull Racing lett - és semmi. Két dobogós helyet leszámítva nem jutott előrébb. Kénytelen volt végignézni, ahogy Michael Schumacher degeszre nyeri magát, ahogy a vérlázítóan fiatal Fernando Alonso, szintén a Minardit használva ugródeszkának, átvezeti az F-1-et az új, Schumacher utáni korszakba, és csak várt, várt, várt. Az autóversenyzés nem olyan, mint a többi sport: megeshet, hogy valaki a pilótafülkében mindent tökéletesen csinál, fizikailag csúcsformában tartja magát, a beállításokból kihozza a maximumot, a technikai korlátok miatt mégsem ér el az egyéni teljesítményéhez méltó eredményeket. Ilyen körülmények között nagyon könnyű bedobni a törülközőt, és ahogy telik az idő, egyre könnyebb lesz. 129 nagydíj győzelem nélkül - ez rettenetesen sok. Még az előző negatív rekordernek, Rubens Barrichellónak is csak 123-at kellett várnia rá, hogy végre felállhasson a dobogó tetejére.

Ha azonban Marknak van igazi erőssége, az éppen a kitartás és az akaraterő. Sohasem vesztette el a hitét; még akkor sem, amikor a kétségkívül eszméletlenül tehetséges, de azért mégiscsak tejfelesszájú Seb Vettel tavaly learatta a Red Bull-család első győzelmét Monzában, aztán idén, immár a csapattársaként, a Nürburgringig minden egyes időmérőn legyőzte őt, az edzések egyik elismert királyát. Ettől a legtöbb embernek alighanem megrendült volna az önbizalma.

Ám neki akkor sem rendült meg, amikor múlt novemberben, egy buta biciklis balesetben eltörte a jobb lábát. Nem nehéz kitalálni, hogy mi járhatott Mark fejében, miközben a földön fekve a mentőre várt - minden sportoló attól rettegne, hogy a pályafutásának befellegzett. Mint utóbb kiderült, neki a jobb lába tört el, ami óriási mázli (a fékpedált egy F-1-es autóban még manapság is akkora erővel kell nyomni, és annyira finoman kell modulálni, hogy ha egy versenyző bal lába erőtlenné és érzéketlenné válik, az pótolhatatlan veszteség), s igaz ugyan, hogy a csontjait kapcsokkal rögzítették az orvosok, de Mark előtt pozitív példaként ott lebeghetett Michael; elvégre a lábtörése után ő is nyert még öt vb-címet. A visszatérés nem volt lehetetlen.

A baleset mindazonáltal a legrosszabb pillanatban jött, hiszen így a Red Bullhoz újonnan érkező Vettel, amíg Mark lábadozott, a télen akár a saját pártjára is állíthatta a csapatot. Ez egy újabb kényelmes ürügy lehetett volna, amivel Mark alkalmasint mentegetőzhet, ha Seb legyőzi őt, a személyiségéről azonban sokat elárul, hogy egyszer sem keresett kifogásokat, és vert helyzetben sem sajnáltatta magát a lábát fájlalva, ahogy azt talán sokan tették volna a helyében.

Ehelyett erőt merített belőle, hogy Seb a téli teszteken biztató tempót diktált a Red Bull új autójával. Abból indult ki, hogy ha Vettel gyors vele, akkor ő is gyors lesz - minden a hozzáálláson múlik. És közben igyekezett felgyorsítani a rehabilitációját. Mark világ életében vérbeli sportember volt a klasszikus fajtából, a mezőny egyik legfittebb tagjaként ismerték, ezért már önmagában az is nehezére eshetett, hogy ki kellett hagynia a szokásos edzéseit. A fizioterapeutájával, Roger Clearyvel közösen fokról fokra igyekezett fokozni a terhelést a sérült lábán, és közben elhitette magával, hogy a januári teszteken már újra autóba ülhet. Ez azonban, ő maga is kénytelen volt bevallani, kegyes hazugság volt: akkoriban még az is nehezére esett, hogy egy vízzel teli medencében járjon. Hogy gyorsítsa a csontok regenerációját, kriogenikus terápián vett részt, melynek során naponta egy -130 °C fokra hűtött szobában kellett perceket eltöltenie. És azt sokáig el sem árulta a Red Bullnak, hogy nem csak a lába, hanem a válla is eltört - valószínűleg nem akarta megkockáztatni, hogy mást állítsanak a helyére. Ha az RB5 tényleg gyors lett, hát ezt az esélyt nem hagyta elpuskázni. Mindent alárendelt a legfőbb célnak; a Brit Nagydíj utáni háromhetes szünetben, amikor a legtöbb versenyző legalább néhány napot vakációval töltött, megragadta az alkalmat, hogy kivegyenek két rögzítő csavart a lábából. Amikor a szezon márciusban elkezdődött, erősen bicegett, és futni még ma sem tud.

Szerencsére azonban a Forma-1 nem futóverseny. Mark szombaton fontos lélektani csapást mért Sebre, amikor végre legyőzte őt a Q3-ban, ráadásul úgy, hogy egyforma mennyiségű benzin volt az autójukban. Igaz ugyan, hogy nem így volt tervezve - Sebnek elvileg mennie kellett volna még egy mért kört az edzés végén, csak nem maradt rá ideje, mert a Red Bullnál elszámolták magukat -, a szerencse azonban forgandó. És ezúttal végre Mark pártján állt: Seb nem csupán tőle kapott ki a baki miatt, hanem 7 ezredmásodperccel Jenson Buttontól, s ami utóbb még fontosabbnak bizonyult, Rubens Barrichellótól is.

Mark tehát gyors volt, és aki gyors, az nem reménykedik esőben - ellenkezőleg, bízik benne, hogy száraz marad a pálya. A rajt előtt a Red Bullnál is figyelmesen kémlelték az eget és a meteorológiai monitort, de a legnagyobb fejtörést valójában senkinek nem a festői Eifel-hegység fölött cirkáló felhők okozták. Sokkal aggasztóbbnak tűnt, hogy az aszfalt lassan 5 fokkal melegebb lett, mint a hétvége során addig bármikor, és ez megváltoztathatta a gumikkal kapcsolatos helyzetet. Sébastien Bourdais a rajtrácsra vezető körében úgy érezte, a szuperlágy keverék nem az igazi, ezért inkább a közepesre váltott. A Renault-nál hasonlóan tettek Nelsinho Piquet autójával, attól tartva, hogy a szuperlágy Bridge-ek nem fogják kibírni rajta a hosszúra szabott első etapot. Mások határozatlanok voltak. Fernando Alonso és Heikki Kovalainen a rajtrácsra menet 2 kört tettek meg, régi szokás szerint útközben áthaladva a boxutcán, hogy feltérképezzék a pályaviszonyokat, pedig ehhez a jelenlegi szabályok szerint értékes benzint kellett elégetniük. A helyzet csak azoknak volt egyértelmű, akik annyira későre időzítették az első kerékcseréjüket, hogy a szuperlágy gumikkal úgysem boldogultak volna.

A Red Bullnál sejtették, hogy a Brawn - Silverstone után zsinórban már másodszor - bajban lesz a hűvös miatt. Pénteken és szombaton, amikor annyira hideg volt, hogy többen megjegyezték: úgy érzik, mintha egy téli teszten lennének, a Brawnok csak 50-60 fokra tudták melegíteni a gumijaikat, márpedig ez legalább 10 fokkal kevesebb volt a kelleténél. Ráadásul Jenson és Rubens alacsony üzemanyagszintje háromkiállásos stratégiát sugallt (az autók tömegét figyelembe véve a Q3-ban 5-7 tizedmásodperccel voltak lassabbak a Red Bulloknál), ezért Mark tudta, hogy a legveszélyesebb ellenfele alighanem a saját csapattársa lesz. Ismét.

A rajtnál mégsem volt hajlandó engedni, hiába tudta, hogy Rubens legalább 5 körrel korábban fog kiállni a boxba, mint ő. Nem indult túl jól, de aztán, legalábbis így mondja, a Brawn hirtelen eltűnt a látómezejéből; azt hitte, Rubens balról próbálja kikerülni az autóját, s mivel ő is épp arra húzódott, az ütközéstől tartva gyorsan jobbra rántotta a kormányt - de ekkor váratlanul pont azon az oldalon pillantotta meg maga mellett a fehér foltot, és a koccanást már egyikük sem tudta elkerülni. Rubens mégis elöl maradt, ráadásul közben a kertek alatt szemfülesen előretörve, kívülről meglógott a KERS-ét ragyogóan kihasználó Lewis Hamilton is, úgyhogy még nagyobb lehetett volna a baj. Szerencsére - mármint természetesen Mark szerencséjére - azonban a Red Bull a féktáv végén összeért a McLarennel is, és Lewis a találkozásból defektes gumival, sérült padlólemezzel és fékhűtővel kikerülve azonnal visszazuhant a mezőny hátsó fertályába.

Ez nem volt éppen elegáns rajt. Jenson szerint Mark "kicsit bolond" volt, de ebben a néhány pillanatban, amikor végre a pole-ból indulhatott, talán összegyűlt benne az elmúlt évek minden dühe és bosszúsága, s az első győzelem iránti vágy ösztönösen felülkerekedett a józanságán. A rég várt esélyt senki nem szívesen szalasztaná el. Ugyanakkor az emberben ott motoszkál a gyanú, hogy Michael Schumachert egy ilyen manőverért már rég pellengérre állítottak volna, és Mark különben sem először vetemedik ilyesmire - ahogy Felipe Massát tavaly kis híján felkente a falra Fujiban, az sem volt szép. Az ilyen játszmák azonban hozzátartoznak a versenyzői hierarchia kialakításához. Akiről tudják, hogy nem tréfál, azzal a többiek is kevésbé keménykednek, és ez alkalmasint hatékony fegyver lehet. Marknak egyelőre elnézték a megmozdulását, mert pozitívan viszonyulnak hozzá; de ha így folytatja, ingoványos talajra lép. A jóindulatot bárki elveszítheti. Michael tudna mesélni erről...

A büntetés hírére Mark először kétségbe esett. Arra gondolt, hogy Rubens mögött elég lett volna kényelmesen körözgetnie, hiszen későbbi tankolásának hála a boxban úgyis meg tudta volna előzni, Seb pedig, akit a KERS-es autókban testet öltve utolért a megszokott végzete, mérföldekkel hátrébb, a 6. helyen kullogva tanulmányozhatta Felipe új hátsó vezetőszárnyát. Addig, amíg a 12. körben nem közölték vele, hogy át kell hajtania a boxutcán, Mark irányított. Vajon így is lesz remény? A Red Bull gépezete működésbe lépett. Látták, hogy Jenson a 13. körben, amint arra az üzemanyag-szintek alapján előre számítottak, kiáll tankolni. A következőben tehát Rubensnek is jönnie kell. Ha akkor Mark is letölti a büntetését, a Brawn elé kerül, hiszen neki nem kell megállnia a szerelőinél. Hová is térne vissza? Heikki Kovalainen hátránya a 3. helyen már 18.7 másodperc. Egy gyors számolás... Sima ügy! Mark, remegő türelmetlenségében attól félve, hogy most meg túllépi a sebességkorlátozást, mindössze 14 másodperc alatt áthajtott a boxutcán, aztán hurrá! Szabad volt előtte a pálya. Heikki közben szintén kiállt új gumikért, Felipe pedig, 9.5 másodperccel hátrébb, szerencsére feltartotta Rubenst. Minden klappolt.

Amikor elhaladt a Red Bull irányítóközpontja előtt, Markkal a rádión közölték, hogy maradt esélye a győzelemre. Nyugi. Csak nyomd a gázt, nem lesz semmi baj! És ő, kihasználva a Red Bull fél másodperces fölényét, támaszkodva az autóján tökéletesen muzsikáló szuperlágy Bridgestone-okra (hol volt már Monaco, ahol Seb a melegben öt kör alatt agyonkoptatta ugyanezeket?!), elkezdett meglógni. 10.4 másodperc; 11.0; 12.4. Folyamatosan távolodott Felipétől. Mire a 19. körben újra be kellett mennie a boxba, immár naftáért és gumikért, akkorára hízott az előnye, hogy mindössze 11.4 másodperccel a Ferrari mögött ért vissza a pályára. Igaz, hogy a 8. helyen, de akik előtte haladtak, azoknak még többször kellett tankolniuk. Nyert ügye volt.

Innentől kezdve csak autózta a saját tempóját, egy ideig Robert Kubicát, aztán Nico Rosberget követve, mielőtt, éppen a Brawn második, végzetesnek bizonyuló boxkiállása előtt, újra utolérte Rubenst. Így hát a 33. körtől ismét Mark állt az élen, és nem fenyegette semmi. Noha hét körrel később aggódva vette észre, hogy beborult, mert a felhők sötéten tanakodva gyülekeznek a Nürburgring fölött, az eső nem eredt el. Ezúttal az égiek is kegyesek voltak hozzá; az 52-53. kör táján fellélegzett, végleg megbizonyosodva róla, hogy a pálya már száraz marad.

A hátralévő időben Jack Brabhamre gondolt, arra a Jack Brabhamre, aki édesapja, Alan példaképeként fiatalon őt is motiválta, és aki a pályafutása során mindig kedves volt hozzá. "Igyekezz minél lassabban nyerni!" Észben tartotta Black Jack tanácsát. Elkezdte kerülni a rázóköveket, különösen a célegyenes végén, ahol Sebnek pénteken meggyűlt a baja velük, és gondosan odafigyelt a törmelékre az első szektorban, meg a 9-es kanyarnál szétszóródott kavicsokra, amelyek talán bűnösek voltak Kimi Räikkönen hűtőjének kilyukasztásában is. Szemmel tartotta az előnyét: 15 másodperc. Sima ügy. Seb, a megtáltosodott Felipével a sarkában, körről körre közeledett hozzá, de veszélyt többé nem jelentett a győzelmére.

Amikor végre megpillantotta a kockás zászlót, F-1-es pályafutása során már a 85. alkalommal, de most először elsőként a mezőnyben, inkább megkönnyebbülést érzett, semmint a siker mámorát. Nagy kő esett le a szívéről, hogy ezen is túlvan végre, legyőzte az átkot; ezután talán minden könnyebb lesz. Hét és fél hónappal ezelőtt, amikor törött lábbal feküdt a mountainbike-ja mellett Tasmániában, nem is mert gondolni rá, hogy éppen idén fog eljutni idáig. Az akaratereje diadalmaskodott - mostantól Sebnek is komolyan számolnia kell vele.

Mark a levezető körben kiengedte magából a feszültséget (csak akkor tudatosult benne, hogy milyen sokáig üvöltött a rádióba, amikor napokkal később üdvözlésképpen azonnal visszajátszották neki a felvételt, amint megjelent a Red Bull gyárában), és a dobogó tetejéről szélesen mosolygott le Alanre, meg a kedvesére, Annre. Mert Ann, ezt ne felejtsük el, egyben a menedzsere is. Talán gondolt másokra is - az idősebb Ralph Firmanre, aki annak idején lehetőséget adott neki a brit Formula Fordban, vagy az ausztrál rögbijátékosra, David Campesére, aki 12 évvel ezelőtt pénzzel húzta ki őt a pácból az F-3-as szezonjának közepén. És az a rengeteg gratuláló SMS! Kapott vagy 160-at. "Fogalmam sem volt, hogy ennyien ismerik azt az átkozott számomat!" - mondta. Nem volt rövid az út, amelyen csaknem 33 éves korára eljutott idáig, ám most néhány percre úgy tűnt, semmi sem volt hiába. Igaz, Mark cseppet sem érzelgős típus, és a győzelme fölött valószínűleg éppolyan könnyedén napirendre fog térni, ahogy a lehetőségekhez mérten könnyedén túllépett a lábtörésén is. Sírás nélkül; bicegés nélkül. Egyetlen győzelem senkiből nem csinál egycsapásra világbajnokot, de erőt azt adhat.

A 22.5 pont, ami az F-1 történetének 102. nagydíjgyőztesét elválasztja Jensontól az összetettben, még mindig nagyon sok. Ha Malajziában nem csak fél pontokat osztogatnak, Mark most ironikus módon éppen holtversenyben állna Sebbel, de ezen a másfél pontos különbségen, legalábbis egyelőre, nem sok múlik. A vb-cím csak egy hajszállal került közelebb hozzá, és Sebet sem úgy ismerjük, mint aki megretten egy kis kihívástól. De ki tudja? Ahogy Mark mondta a verseny után: "Remélem, a győzelmek is olyanok, mint az izmok. Ha az ember magára szed egy kicsit, a többi már jön magától!"

A Német Nagydíj jó példája volt annak, hogy a Forma-1 manapság éppolyan izgalmas, mint amilyen valaha volt, sőt, még izgalmasabb - már ha tudjuk, mit kell nézni rajta. Hát, nemcsak az előzéseket.

Stratégiai szempontból ritkán látni lebilincselőbb futamot. Az alacsony hőmérséklet és a gumiválasztással kapcsolatos bizonytalanság annyira összekeverte a lapokat, hogy a terepet fölényesen uraló Red Bullon kívül senki nem lehetett biztos semmiben. A Brawn például néhány fordulóval ezelőtt még abszolút favoritnak számított, de a Nürburgringen annyira megijedtek attól, amit a szabadedzéseken láttak, hogy a mezőnyben egyedüliként a három kiállásos taktika mellett döntöttek. Ross Brawn utólag elismerte, hogy ezzel alighanem "túlkompenzálták" a hátrányukat, ami vasárnap meg is bosszulta magát, az előnyük azonban szemlátomást elfogyott: az egész hétvégi összesítésben Rubens és Jenson csak a 6-7. legjobb köridőt érték el. Hamilton, Webber, Alonso, Massa és Vettel is futottak náluk gyorsabb kört.

A Brawnnál persze remélik, hogy csak az alacsony hőmérséklet torzította az ő kárukra a képet. Ez a Hungaroringen, ahol hőség várható, valószínűleg kiderül. Mindenesetre zárójelben addig is érdemes megjegyezni, hogy Rubens immár sorozatban másodszor győzte le Jensont az időmérőn, ráadásul ismét több benzinnel, és a versenyen is simán előtte végzett volna, ha a második boxkiállásánál nem hibásodik meg a tankoló-berendezése. A mezőny mára annyira sűrűvé vált, hogy az így elvesztett 5 másodperc 2-3 pozíciót jelentett az eredménylistán. A Brawnnál úgy számolták ki Rubens tankolásának a hosszát, hogy Nico Rosberg elé hozzák be őt a pályára, ám ehelyett a Williams mögé került. Aztán a harmadik kerékcseréjénél, amit valamiért már Jensoné elé időzítettek (az első két alkalommal Rubens tankolt később), a csapattársától is lemaradt. A dühkitörése semmiképpen nem volt szerencsés, de azért, valljuk be, meg lehetett érteni.

Massa, Webber és Barrichello köridő-grafikonja (klikkelve nagyítható). Webber alapvetően azzal nyert, hogy az 1. tankolásáig a büntetése ellenére kellő előnyt szerzett. Jól látható, hogy az 1. etap során Massa és Vettel körideje fokozatosan romlott. ALUL: Néhány pilóta köridő-eloszlása. Alonso és Trulli szárnyalása a verseny végén meghökkentő volt.

Ha már itt tartunk, ez volt a Német Nagydíj egyik legfőbb taktikai érdekessége: a verseny elején nem működött a szokásos "aki később áll ki, annak nyert ügye van" könyökszabály. Sőt, éppen ellenkezőleg - az aszfalt annyira nyers volt, hogy a szuperlágy gumikat használó autók többsége az első kiállása előtt, kevés benzinnel, de használt gumikon lassabb volt, mint a kiállása után, azaz feltankolva, de új gumikon. Ez fogott ki például Felipe Massán is. Felipe, aki egyébként a Ferrari vergődése ellenére láthatóan továbbra is fejlődik - különösen, ami a versenytempóját illeti -, simán maga mögött tudta tartani Sebet, s mivel 3 körrel később cserélhetett kereket, elvileg előtte is kellett volna maradnia. Igen ám, csakhogy ezúttal a hátsó gumik szélsőséges kopása miatt éppen a fordítottja történt. Seb, amint kihajtott a boxból, feltankolva azonnal 1-1.5 másodpercet javított a korábbi tempóján. És nem csak azért, mert a Ferrari előzőleg akadályozta, ugyanis a kiállása után maga Felipe is 1:37.2-1:37.7-ről 1:35.6-1:35.8-ra gyorsult, holott Kimi tapasztalatai alapján, aki nem küszködött a tapadással, ismét a szuperlágy gumikat választotta. Ekkorra nagyjából helyreállt a rend, és az aszfalt felgumizódásával a második-harmadik etapban már ismét javuló tendenciát mutattak a köridők, ahogy fogyott az üzemanyag és koptak a gumik.

Akárcsak Silverstone-ban, a Ferrari szombatról vasárnapra a Nürburgringen is durván begyorsult. A Q3-ban simán kikaptak Kovalainen régi McLarenjétől, sőt, szégyenszemre még a náluk több benzint cipelő Adrian Sutil Force Indiájától is, de a versenyen faképnél hagyták őket. Felipe a második-harmadik etapban századmásodpercre azonos átlagot autózott, mint Seb, és jobbat Webbernél is, aki persze már nem igyekezett összetörni magát.

És volt még egy csapat, amely rejtélyes módon a semmiből került elő: a Renault. Ahogy másfél hónappal ezelőtt Monacóban, Fernando Alonso az utolsó körökre feltámadt, és a keményebb keverékű gumikon úgy odavágott, hogy megkergette még a Brawn párosát is. Olyannyira, hogy a verseny hat leggyorsabb köréből ötöt ő teljesített (és, bármilyen érdekes, a legjobb tízből négy másik Jarno Trullié lett; Webber mindössze egyet könyvelhetett el), 1:34.6-os átlaggal zavarva le a záróetapját. Összehasonlításképpen a második leggyorsabb etap, nagyjából holtversenyben, Felipéé és Sebé volt, de az is csak 1:35.2 körül alakult.

Ebből is látszik, hogy milyen titokzatos mágia az F-1 tudománya: a Renault-ban nyilván jócskán van rejtett tartalék, amit azonban készakarva nem tudnak előhozni belőle. Ez bosszantó lehet. Ha a körülmények épp kedvezőek, gyorsak; egyébként beleszürkülnek a középmezőnybe. Mint a Ferrari, amely a tartós gumikkal végigszenvedte a 2005-ös szezont, kivéve Imolát, ahol Michael Schumacher varázsütésre mindenkit ronggyá vert a tempójával (bár Alonsót nem sikerült megelőznie), Maranellóban mégsem tudtak rájönni soha, hogy ennek mi volt az oka.