A Japán Nagydíjon, ahol mindkét világbajnoki aspiráns forrófejűen elgáncsolta önmagát, talán mégiscsak eljutottunk odáig, hogy érdemes lenne vennünk egy nagy lélegzetet, aztán ugyanazzal a lendülettel hátraarcot csinálnunk a Forma-1 mind szőrszálhasogatóbb ítélkezési politikájában.

Na jó, valamit tisztázzunk mindjárt az elején: tudom, hogy a sportfelügyelők megviselten, lihegve roskadoznak a rájuk neheződő felelősség súlya alatt, amely, ezt készséggel elismerem, nem csekély. Általában véve is túl könnyű megoldásnak tartom, ha valaki az öklét rázva, bőszen szidja a rendszert, kényelmesen azt okolva minden szerencsétlenségért, éppen ezért soha nem csatlakoztam a forma-1-es bíráskodást rutinból szapuló, népszerű divatirányzathoz sem. De ami sok, az sok.

Mielőtt azonban egy kacskaringós kitérővel eljutnánk ehhez a nem túl szívderítő következtetéshez, le kell szögeznem, hogy a Japán Nagydíj sportfelügyelői a közhiedelemmel ellentétben egyszer sem vetemedtek égbekiáltó igazságtalanságra. Valamennyi ítéletük jogszerű, a leírt szabályokkal tökéletesen alátámasztható volt - csakhogy jogszerűség és jogosság nem feltétlenül ugyanaz.

A problémát persze nem ők idézték elő. A sportfelügyelők csupán, még ha talán vitatható módon is (de vajon melyik ítéletbe nem lehet belekötni?), kezelni próbáltak egy olyan helyzetet, amely a világbajnokságért küzdő versenyzők elbűvőlően gyermeki, ám felettébb praktikátlan hevessége folytán állt elő. Nem kellene azon morfondíroznunk, hogy méltányosak voltak-e az általuk kiszabott büntetések, ha Lewis Hamilton és Felipe Massa Fujiban nem igyekszenek minden lehetséges úton elgáncsolni önmagukat. Ez nem a felügyelőket minősíti.

Lewis és Felipe esete sem jogilag, sem stratégiailag, sem pszichológiailag nem volt egyforma. Kettejük közül Felipe követte el az otrombább, s éppen ezért nyilvánvalóbban szabálytalan manővert, amikor vesztettnek tűnő helyzetből visszatámadta Lewis-t a sikánban, de az ő kockázatvállalása legalább érthető volt, mert mindenképpen világbajnoki vetélytársa előtt kellett végeznie. Ezzel szemben Lewis kétségbeesett próbálkozása az elbaltázott rajt után stratégiailag felesleges volt, neki ugyanis (akkor még) 7 pontos előnyének birtokában nem lett volna más dolga, mint kerülni a veszélyt, és biztosan eljutni a célig. Noha ez a következtetés túlságosan is kézenfekvő, ezért fenntartásokkal kell kezelni, nem csodálkozhatunk rajta, ha Lewis pánikreakcióját látva az embereknek óhatatlanul eszükbe jutott, hogy a forrófejűsége, amely miatt tavaly nyert helyzetből elbukta a vb-t, szemernyit sem csillapodott. Mert ez egyértelműen az volt: pánikreakció.

A pilótafülkében ülve ő maga biztosan nem érezte így, Lewis próbálkozása azonban eleve reménytelen volt; egyszerűen annyira későn fékezett, hogy fizikai képtelenség volt időben lelassítania McLarenjét. Ez egyetlen, szempillantásnyi idő alatt meghozott hibás döntésen múlt, mert miután valaki túlhaladt a fizikailag lehetséges utolsó fékezési ponton, már a kormánnyal a kezében is csak utas a saját autójában. Amint beletaposott a bal oldali pedálba, bizonyára Lewis is azonnal érezte, hogy többé nem tehet semmit, és alighanem mindjárt meg is bánta az egészet, de a láncreakció akkor már megállíthatatlan volt: a fél mezőnyt leszorította a bukótérbe. Az élén Kimi Räikkönennel, aki ezek után az 1. helyett a 7. helyen fordult, és érthető módon nem repesett az örömtől. Jobb is, hogy nem hallottuk, mit mormogott a sisakja alatt. Finnül.

A sportfelügyelők kínos helyzetbe kerültek. Igaz, hogy elrontott rajtokért ritkán szoktak büntetni - de vajon hagyják futni Hamiltont, aki a hibájával, még ha nem is szándékosan, végső soron mégiscsak jól járt? Eredetileg a 3. helyen, Robert Kubica és Fernando Alonso farvizén tért vissza a pályára a bukótérből - csak később esett hátra Massa mögé, ám akkor is Räikkönen előtt maradt -, magával a szabálytalan manőverrel tehát előnyt szerzett, ez nem is volt vitás. Ha később ezen múlt volna a világbajnokság sorsa, utólag senki nem mossa le a felügyelőkről, hogy szemet húnytak Hamilton legalábbis necces megmozdulása fölött. Ezt nem merték megkockáztatni.

És nem akadt nehéz dolguk, mert Lewis ebben az esetben több jogcímen is büntethető volt. Ott van mindjárt az F-1 2008-as Sportszabályzatának 16.1-es pontja, amely meghatározza, hogy a versenyigazgató milyen "incidenseket" jelenthet a sportfelügyelőknek, s ezek között, a felsorolásban konkrétan szerepel az a szituáció, amikor valaki "leszorít egy másik versenyzőt a pályáról." Nem kétséges, hogy Lewis ezt most megtette, ráadásul nem is csupán Kimivel, hanem közvetve több másik vetélytársával, például Felipével is.

De, ha ez nem lenne elég, felcsaphatjuk a Nemzetközi Sportkódex L-függelékét is - egész pontosan annak a IV. fejezetét, ahol a versenyzői etikáról esik szó. A 2/d) paragrafus leszögezi, hogy "tilos minden akadályozásra irányuló manőver, amit egy vagy több versenyző hajt végre, akár közös az érdekük, akár nem." Az eggyel korábbi, c) bekezdés pedig többek között büntetendőnek minősíti "más autók szándékos terelését a kanyarok belső vagy külső széle felé." Márpedig Lewis egy halom vetélytársát leterelte a pályáról.

A szándékosság megállapítása a lehető legkényesebb feladat - elvégre három civil, akik egy zárt szobában ücsörögnek (és ezt egyáltalán nem lesajnálóan mondom), honnan deríthetné ki a pilótafülkében ülők többnyire reflexből tett mozdulatainak ok-okozati összefüggéseit? Utólag senkinek nem lehet belelátni az idegrendszerébe. Fujiban a sportfelügyelők persze nem vádolták szándékossággal Lewis-t, mert nem is volt rá szükségük, és a manőverével eredetileg biztosan nem Kimit akarta leszorítani. Szélárnyékban maradt, közel a Ferrarihoz, hát megpróbálkozott a támadással, és kész. Az viszont kétségtelen, hogy a kísérletében volt valami fejvesztetten kétségbeesett kapkodás; jól látszott, hogy amikor a féktáv elején kivágott a Ferrari mögül, még saját csapattársát is kis híján lelökte a pályáról egy elegáns bodicsekkel, aztán a bukótér felé zuhant, és Dugovics Tituszként úgyszólván magával rántotta a mélybe Räikkönent. Abban a néhány pillanatban valószínűleg átvillant az agyán, hogy nem szabad hagynia meglógni a Ferrarit, mert Kimi, még ha a világbajnokságban már nem is jelent rá komoly fenyegetést, talán valamilyen agyafúrt taktikai húzással segíteni fogja Felipét. Az aggodalma érthető volt, ám a következmények szempontjából ez teljesen mellékes.

Kétségbeesésében Lewis belerohant egy olyan helyzetbe, amit már nem tudott kontrollálni, és véleményem szerint ezzel le is ástunk a probléma gyökeréig. A versenyzéshez természetesen szervesen hozzátartozik, hogy minden egyes féktávon, minden egyes kanyarban, minden egyes kigyorsításnál kockázatot kell vállalni - de rendkívül fontos, hogy ez a kockázat legalább a fizikai határokon belül maradjon. Ha az ember egyedül van a pályán, megteheti, hogy a következményektől függetlenül akkora lendülettel érkezik egy kanyarhoz, amekkorával kedve tartja, egy párharc során viszont a "lesz, ami lesz, utánam az özönvíz" típusú manőverek egyszerűen nem korrektek. Ha az ilyeneket nem büntetnék, a versenyzők pillanatok alatt rászoknának például arra, hogy a belső íven a lehetségesnél később fékeznének, aztán kiszorítanák a kívülről érkező ellenfelüket, mert úgyis ő jár rosszabbul. A kockázatot ezért épeszű keretek között kell tartani.

Nehéz ezt számokkal kifejezni, de gondoljunk mondjuk arra, hogy vajon sportszerűnek tekinthető-e egy olyan előzés, ami 99%-os eséllyel mindkét autó kiesésével végződik, miközben összesen 1% a valószínűsége, hogy a támadó sikeresen végrehajtja az akciót - a védekezőnek pedig semmi sansza nincs? Ha fej, enyém, ha írás, megfelezzük... Lehet, hogy ez a fajta magatartás elsőre vagánynak tűnik, de valójában nem több olcsó kocsmai macsóságnál, hiányzik belőle minden vezetéstechnikai kifinomultság és rafinéria. Egy korrekt előzés a ravasz helyezkedésre épül, nem pedig arra, hogy az áldozatunknak már messziről azt üzenjük: "Vedd el a gázt, öcskös, vagy mindketten meghalunk." Az ilyennek legfeljebb addig tapsolnak, amíg a legújabb bravúrjával meg nem öl valakit a pályán. Az autóversenyzés kétségkívül különösen hierarchikus sportág, némi keménykedés nélkül nem lehet felállítani a rangsort, valahol azonban muszáj meghúzni a határt. A felelőtlenség a profi sportban, és különösen az autósportban, nem tolerálható.

Ebből a szemszögből nézve Lewis rajtja nem tekinthető korrektnek, mert akarva-akaratlanul éppúgy "ha én nem tudok elfordulni, hát te sem" jellege volt, mint annak, ahogy például Juan-Pablo Montoya védekezett Michael Schumacher ellen az A1-Ringen, hét évvel ezelőtt. Hiába tárta szét a karjait megejtő ártatlansággal, hogy hát ő csak megpróbált valamit, ami végül, ó fájdalom, nem jött össze - valójában nem hagyott fizikai és matematikai esélyt az ellenfeleinek, és ez semmiképpen sem pártolandó. Igaz, hogy az alattomosan hideg aszfalton mások is elfékezték magukat, a láncreakciót azonban kétségkívül Lewis indította el.

De Felipe sem volt sokkal bölcsebb. Vele végképp egyszerű dolguk akadt a sportfelügyelőknek, hiszen oldalról nekiment valakinek, aki az ideális íven haladt (a bal hátsó kerék előtt találta el Lewis McLarenjét), tehát egyértelműen ő volt a hibás. Mivel a sikán előtti, hajlított egyenesben Lewis félig-meddig már melléje ért, Felipe egyszerűen túl későn fékezett, ezért túlszaladt a jobbos kanyar befordulási pontján. Ebben egyébként, bár ez keveseknek tűnt fel, talán Jarno Trullinak is jutott némi szerep. Jarno ugyanis kívülről, az ideális íven fordult rá a sikánra, ám mivel kényelmes előnyét kihasználva viszonylag korán fékezett, közben kis híján keresztezte a belülről nagy lendülettel érkező Ferrari útját. Felipe tehát ironikus módon akkor sem tudta volna a rázókönél jobbra fordítani az autóját, ahogy aztán Lewis tette, ha a sebessége ezt megengedi, mert akkor valószínűleg belerongyol a Toyotába.

Az igazi hibát mégis csak ezután követte el, amikor úgy döntött, hogy a sikán második, balos részénél visszatámadja a McLarent. A terv nem volt teljesen reménytelen, mert a két autó pozíciójából adódóan rövidebb utat kellett megtennie, és egyenes vonalban gyorsíthatott a kanyar második csúcspontjáig, viszont cserébe az volt a bibi, hogy a bal oldali rázókő után óhatatlanul meredekebb balkanyar várt rá. A szemből készült fotókon jól látszik, hogy volt egy pillanat, amikor Felipe alig tartott hátrébb a McLarennél; pechére azonban éppígy ordít a képekről az is, hogy mind a négy kerékkel elhagyta a pályát, s ezért alighanem akkor is megbüntették volna, ha valahogy vissza tudja venni a helyét Lewis-tól. Ez szinte biztosan kanyarlevágásos előzésnek minősült volna.

Felipe a verseny után úgy érezte, azért ment ki a rázókőre, mert Lewis leszorította oda. Ez igazságtalan vád, és valószínűleg hirtelen felindulásból hangzott el, akárcsak Lewis-tól az, hogy Felipe szándékosan akarta kilökni őt (ami mellesleg abszolút logikátlan: ezzel ugyanis a világbajnokságban éppen Massa járt volna rosszabbul). Az ilyen, fokozott idegállapotban tett kijelentéseknek egyik részről sem méltányos túlzott jelentőséget tulajdonítani, és Felipe kifejezetten éretten kezelte a helyzetet, amikor az újságírók unszolása ellenére sem volt hajlandó belemenni egy nyilvános szócsatába Lewis-szal.

A manőverénél azonban éppúgy inkorrekt kockázatot vállalt, mint Lewis előzőleg, a sajátjánál. Miután túlszaladt a sikán első részén, érthető volt, hogy megpróbált visszatámadni (tízből tíz versenyző ugyanezt tette volna), de amikor a második csúcsponthoz közeledve már látta, hogy a McLaren úgy két-harmad autóhosszal előtte van, ráadásul szélesebb, tehát kedvezőbb íven halad, el kellett volna vennie a gázt. Mármint egy ideális világban. A Ferrari és a McLaren helyzete kísértetiesen emlékeztetett arra, mint amilyen a vitatott belgiumi esetben Hamilton és Räikkönen között volt, csak fordítva; Lewis akkor úgy döntött, átrobog az aszfaltozott bukótéren, ám - itt olyan nem lévén - Felipe most jobb híján a rázókövet választotta. Mindketten tudtak egy rövidebb utat... És megszívták. Utólag persze könnyű okosnak lenni.

Sokan nem értették, köztük maga Lewis sem, hogy miért egyforma (áthajtásos) büntetést kaptak Felipével, amikor ő a rajtnál nem ment neki senkinek. A magyarázat végtelenül egyszerű. A sportfelügyelők a szabályzat szerint háromféle büntetési tétel - a boxutcai áthajtás, a 10 másodperces stop&go, valamint a 10 rajthelyes hátrasorolás - közül választhatnak, s mivel a balul elsült előzési kísérletek közbeni kilökésekért mostanában az áthajtást szokták kiszabni, a precedensekhez híven így tettek Felipével is. Csakhogy a három alternatíva közül ez a legenyhébb, tehát Lewis-szal akkor sem bánhattak volna kíméletesebben, ha történetesen az a szándékuk.

Mellesleg egyáltalán nem biztos, hogy valóban nem ütközött senkinek, mert Kimi úgy érezte, mindkét McLaren nekikoccant, amikor elsuhantak mellette. Néhány órával később már óvatosabban fogalmazott, mondván, a kettő közül "legalább az egyik" összeért a Ferrarijával, s a felvételek alapján ez inkább Kovalainené lehetett. Önmagában azonban nem az határozza meg a vétség súlyosságát, hogy történt-e fizikai kontaktus, hanem a következmények. Kovalainent például Belgiumban szintén megbüntették, amiért egy túl optimista előzési kísérlettel kiforgatta Mark Webber Red Bullját, holott Webber azzal csak 3 pozíciót veszített, míg Räikkönen Hamilton legutóbbi akciójával 6-ot. Bizonyos fokig úgyis önkényes, hogy miben mérjük a következményeket.

A Fujiban történt három vitatott eset közül a harmadik a legkétségesebb: az, amelyik Massa és Sébastien Bourdais között történt. A Sportszabályzat szerint annak, aki a boxból kihajt, a sportbírók hivatalból lengetik a kék zászlót, ha valaki más közeledik a pályán - vagyis az utóbbinak van elsőbbsége. De vajon meddig tart ez? Bourdais már elhagyta a boxkijárat meghosszabbítását jelző fehér csíkot, ezért elvileg teljes szélességében használhatta volna a pályát, amikor Massa melléje ért. Más kérdés, hogy mivel még nem gyorsult fel eléggé, az éppen földöntúli tempót diktáló Massa viszont teljes lendülettel érkezett meg a kanyarhoz, Bourdais-nek úgysem lett volna esélye maga mögött tartania a Ferrarit. Alighanem le is akart húzódni előle, de a két versenyző félreértette egymást. Csak egy pillanatnyi baki volt ez, olyan, amely mindig benne van a pakliban. Mégis igazat kell adnom Bourdais-nek, aki rámutatott, hogy Massának volt több vesztenivalója, tehát neki kellett volna körültekintőbbnek lennie. Megkockáztatom, hogy ebben a helyzetben nem osztottak volna ki büntetést, ha nem a világbajnoki küzdelem egyik szereplője a kárvallott.

És lám, végre eljutottunk oda, ahonnan indultunk: Fujiban jogilag mindhárom, nagy vihart kavaró eset büntethető volt, az kétségtelen - de vajon büntetendő is? Nem lehet, hogy átestünk a ló túloldalára, és a túl szigorú ítéletek már tényleg a versenyzés rovására mennek? Tudom én, hogy a börtönök is tele vannak ártatlan emberekkel, és ha sok az elítélt, az általában nem a bírók hibája. Ha idén egyszerűen azért van ilyen sok büntetés, mert a pilóták ilyen sokat szabálytalankodnak, akkor azt mondom, nincs semmi probléma; a mércét nem szabad megváltoztatni a kedvükért.

Csakhogy az a benyomásom, hogy másról van szó: az ítélkezés jellege változott meg. Alattomosan aprócska lépésekben, szinte észrevétlenül játszódott le a szemünk előtt az a folyamat, hogy a túlhajszolt politikai korrektség nevében mindig egy hajszállal enyhébb eseteket is büntetni kezdtek, s mire feleszméltünk, már ott tartunk, hogy hovatovább azért is kizárnak valakit, ha belülről a sisakrostélyára tüsszent. Valamennyi kockáztatási szabadságot muszáj meghagyni a versenyzőknek, különben tényleg rettegni fognak a büntetésektől, és nem próbálkoznak meg semmivel. Mint oly sok mindenben, ebben is az arany középutat kellene követni; a hangsúly a helyes arányokon van. A sportfelügyelők dilemmája persze érhető, hiszen a biztonsági szempontok mellett kínosan ügyelniük kell az egyensúlyra is: ha egy Ferrarit megbüntettek, mert inkorrekt volt egy McLarennel, fordított, akár csupán látszólag hasonló esetben kénytelenek megbüntetni a McLarent is, nehogy elfogultsággal vádolják őket. (Egyébként ez hiábavaló igyekezet, mert a gyanúsítgatást úgysem kerülhetik el, ha van rajtuk sapka, ha nincs.) Paradox módon éppen a közvélemény nyomása kényszeríti bele őket ebbe az ördögi körbe, s aztán ugyanaz a közvélemény rója fel nekik azt is, hogy benne vannak. Az egyik probléma a precedensekhez való ragaszkodás, hiszen ha egyszer valamiért megbüntettek valakit, ugyanazért később már akkor is büntetniük kell, ha eredetileg túl kemény ítéletet hoztak. Ez a folyamat a jelenlegi formájában, és ez igencsak ijesztő, irreverzibilis.

Az ördögi körből csak erőszakkal lehetne kitörni. Úgy, hogy az FIA - az idény végeztével, mert végtére is új év, új kezdet -, testületileg kiállna a nyilvánosság elé, és az új ítélkezési irányelveket részletesen meghatározva azt mondaná: "Oké, emberek, ez a szekér rossz irányba haladt. Az oka érthető volt, a felügyelők kényszer hatása alatt döntöttek, de mostantól másképp lesz. Ebben és ebben és ebben ezentúl elnézőbben fognak ítélni, hogy ne vegyék el a versenyzők kedvét a küzdelemtől."

Lehet, hogy naiv vagyok, és ez nem több primitív utópiánál. Pedig mindannyian jobban járnánk, nem? Mert a helyzet, ha a lavinát nem állítjuk meg, tényleg csak rosszabb lesz.

Fanyar tréfája volt a sorsnak, hogy Fujiban Felipe a finoman szólva is különleges körülmények dacára éppúgy 2 pontot faragott a hátrányából Lewis-hoz képest, mintha annak rendje és módja szerint az első két helyen végeztek volna a versenyen. Bizonyos szempontból elismerésre méltó az a szenvedélyes buzgalom, amellyel a pontállástól függetlenül belevetik magukat a csatába, a szomorú igazság mégis az, hogy némi taktikus higgadtság nélkül egyszerűen nem lehet világbajnokságot nyerni.

A cím alighanem azé lesz, aki képes úrrá lenni az indulatain, és józan belátással viselkedik az utolsó két nagydíjon. Lélektanilag jelenleg Felipe van a könnyebb helyzetben, mert üldözőként egyszerűen nyomnia kell a gázt, ahogy a csövön kifér - de a libikóka egy csapásra átbillenhet, ha Kínában esetleg ő veszi át a vezetést az összetettben. Egy biztosnak tűnő előnyt őrizgetni nem olyan egyszerű, mint amilyennek tűnik. Mennyire legyen agresszív az ember? Ha túl defenzívvé válik, sebezhető lesz, és kibillen a természetes ritmusából; talán mégis jobb, ha ugyanolyan szellemben áll a versenyzéshez, mint bármikor máskor. Könnyebb mondani, mint csinálni, jelenleg azonban ez Lewis dilemmája. És ne feledkezzünk meg Robert Kubicáról sem, aki sötét lóként beleolvad ugyan a pálya aszfaltjába, de mentálisan mindkét fő esélyesnél erősebbnek tűnik; remek példa erre, hogy Fujiban állhatatosan visszaverte Räikkönen támadásait, holott Kimi számára a világbajnoki küzdelemben való bennmaradás volt a tét. Vesztett - Robert viszont nyert 2 pontot, és alighanem sokezer új csodálót világszerte.

A Japán Nagydíj azt is kitűnően megmutatta, hogy ezt a világbajnokságot legalább annyira a Ferrari bukja el, mintsem bárki más nyeri meg. Már megint a régi nóta: a maranellói istálló autói toronymagasan a leggyorsabbak voltak (a verseny 20 leggyorsabb köréből 17-et futottak meg), mégis alig feleannyi pontot vihettek haza, mint például a Renault. Rossz rágondolni, hogy mit érezhetnek a mérnökök az olaszországi főhadiszálláson, amikor azt kell látniuk, hogy hiába építették meg a legütőképesebb autót, szinte semmi nem jön össze vele. Tréfás rosszmájúsággal ironizálva akár azt is mondhatnánk, hogy a Ferrari valamennyi versenyt simán megnyerné, ha nem kellene szembenéznie azzal az elhanyagolható, mégis bosszantó körülménnyel, hogy mások is vannak a pályán.

Hogy kié volt a maradék 3 a verseny 20 leggyorsabb köre közül? Hát Fernando Alonsóé, ki másé? Bámilyen hihetetlen, az elmúlt hat nagydíjon Fernando 9-11 ponttal többet gyűjtött még a három bajnoki riválisnál is, a Renault tehát a jelek szerint tényleg kezd ébredezni. És Fujiban bebizonyították, hogy él még bennük a régi taktikai ravaszság is, amikor egy ügyes trükkel juttatták Fernandót Robert BMW-je elé.

Fernando már a rajtnál megkaparinthatta volna a vezetést, de a féktávon belülről kihúzódott a pálya közepére, hogy szélesebb íven fordulhasson el az első kanyarban, ott viszont egy pillanatra beragadt Kovalainen tovasuhanó McLarenje mögé - és egyben kinyitotta a csúcspontra nyíló kaput a belül maradó Robert előtt. Robert maga is elismerte, hogy a hideg aszfalton, a hideg gumikkal elfékezte magát, és ha valaki más is a belső ívet választja, abba hátulról szinte biztosan belerohan. Szerencséjére Lewis és Heikki elvágta a többiek útját, így ő némi gépészkedés után az élen gyorsíthatott ki az első kanyarból, míg Fernando a csodával határos módon el tudott fordulni a McLarenek mögött, s a 2. helyen csatlakozott hozzá.

A három dobogós köridő-grafikonja. Látszik, hogy Alonso nem mákkal nyert, hanem tempóval. ALUL: Öt versenyző köridő-eloszlása. Massa fölénye már első ránézésre letaglózó, ami a végeredmény ismeretében ironikus.

A Renault-nak mázlija volt, mert Fernando egy körrel Robert után tankolt. Ez a különbség önmagában, ha azonos időt töltenek a boxban, nem lett volna elég az előzéshez, ám a Renault taktikai előnybe került általa: látva, hogy a BMW mennyi ideig tankolta Kubicát, úgy határozhatták meg Alonso kiállásának hosszát, hogy biztosan átvegye a vezetést. Mindössze másfél másodperccel kellett lerövidíteni a tankolását, de már ez is azt jelentette, hogy a második etapja 3 körrel rövidebb lesz Roberténál. Vajon képes lesz-e elég előnyt gyűjteni a kerékcserék második fordulójáig?

Nos, simán képes volt rá: egész pontosan 12.798 másodperccel vezetett a BMW előtt, amikor a 43. körben másodszor is beköszönt a szerelőihez. A Renault valójában annyira erős volt, hogy például a 25. és a 41. kör között kivétel nélkül minden körben vagy Alonso, vagy Nelsinho Piquet bizonyult a leggyorsabbnak az egész mezőnyből, úgyhogy ez a győzelem a szingapúrival ellentétben csak annyira nevezhető szerencsésnek, amennyire a rajt az volt.

Az ellenfelek pedig botladoztak. Räikkönen Ferrarijának orr-része megsérült a McLarenekkel folytatott csetepatéban, ezért nem volt száz százalékos. Hamilton autója szintén kárát látta a Massával történt ütközésnek, ráadásul a stratégiáját is a kedvezőtlen, 2/38/27 körös leosztásban kellett átalakítani, így nem csoda, hogy hiába hajthatott sokáig üres pályán, egyetlen olyan kör sem volt, amikor ő diktálta a legjobb tempót. Fujiban egyébként elméletileg az egykiállásos stratégia lett volna az optimális, ami jól látszik abból is, hogy csak a Q3 tíz résztvevője akarta két kerékcserével teljesíteni a távot. (Számukra a legcélszerűbbnek a rövid nyitó- és záróetap tűnt, egyrészt azért, hogy a Q3-ban tűrhetően alacsony üzemanyagszinttel indulhassanak, másrészt azért, hogy a verseny végén ne kelljen sokáig használniuk a szemcsésedésre hajlamos lágy keverékű gumikat. Kubica 17/29/21 körös leosztása lényegében ideális volt.)

A verseny abszolút leggyorsabbja címét pedig ismét Massa nyerte el, aki a 12 leggyorsabb körből egymagában 11-et jegyzett, és 8 db. 1:19 alatti köre is volt, miközben rajta kívül csak Räikkönen tudott ilyet futni - összesen egyet. Az egész mezőnyből egyedül Felipe vállalta be két etapra a lágy Bridgestone-okat, de annyira jól boldogult velük, hogy kellemetlenül hosszú, 35 körös középső etapjának végén is sorozatban ontotta az 1:18-as köröket.

A tanulság az, hogy úgy tűnik, a Ferrari hidegben is ledolgozta a hátrányát (Fujiban a verseny délutánján mindössze 16-17 fok volt), a McLarennek tehát a véghajrában, hacsak nem esik az eső, nehéz dolga lesz - már csak azért is, mert Sanghajban és Interlagos-ban hagyományosan a Ferrari az úr. Persze az idei ingadozásukat látva a McLarennek is van miben bíznia, ugyanakkor alaposan megnehezítheti a dolgukat, ha Alonso a Renault-val elkezd pontokat lopkodni Hamiltontól. Az ember gyanítja, hogy Fernandónak semmi se okozna ekkora örömet...