Szóval Juan-Pablo Montoyát kiintették a Kanadai Nagydíjról. Ha nem látja a pirosat, megmutatjuk neki a feketét, mert az ellen nem véd a szelektív színvakság sem, ugyebár. A sportfelügyelők újabb packázása ez kedvenc kuncsaftjukkal, a Montoyátorral, akinek esélye sincs a boxutcai farkasokkal szemben.

Elfogulatlan nézői szemmel a Kanadai Nagydíj maga lehetett a tökély. Az örök vesztes, a kedves drága Fisico győzelmi reményei elfüstöltek csodálatos masinájával együtt, a gonosz varázsló, Alfonso pedig nem tudta kihasználni a Sötét Oldal erejét, és végtelen nagy haragjában beletörte varázspálcáját a falba. Az istenek kedvenc célpontjukkal, a Montoyátorral játszadozva gondoskodtak a Deus ex Machina megjelenéséről, Kimike, a jó óriástörpe viszont elnyerte méltó jutalmát, amiért az előző részben szenvednie kellett Alfonso hatalma miatt. Még Piroska (aki szegény így vesztesen szinte már szeretetreméltónak tűnik) is megkapta színes nyalókáját a mostanában megszokott kétoldali nyakleves helyett. Ettől már bármelyik forgatókönyvíró elalélna örömében, és sietve kimászna hollywoodi úszómedencéjéből, hogy sürgősen toll és papír után nézzen.

Szóval Juan-Pablo Montoyát kiintették a Kanadai Nagydíjról. Gyalázatos, nem? Ha nem látja a pirosat, megmutatjuk neki a feketét, mert az ellen nem véd a szelektív színvakság sem, ugyebár. Magyarázkodhat, amennyit akar. Nem vitás, hogy a sportfelügyelők újabb packázása ez kedvenc célpontjukkal, akitől már a monitorokra tapadva várják, hogy elkövessen valami mikroszkopikusan is vitathatót. Az egész persze a szemét Ferrari miatt van, szegény Juan-Pablónak és a McLarennek pedig ma született bárányként esélye sincs a boxutcai farkasokkal szemben.

Na, ezt az elméletet pontosan ennyire lehet komolyan venni. Montoya megszegte a Sportszabályzat 149. paragrafusának i) pontját (lásd itt), amikor a piros jelzés ellenére hajtott ki a boxutcából, ezért megbüntették. Hogy túl kemény volt az ítélet? Korántsem, ugyanis precedens van rá. Alig három éve történt - egész pontosan a 2002-es Ausztrál Nagydíjon -, hogy Heinz-Harald Frentzen az Arrows-zal ugyanezt a szabálytalanságot követte el, és éppúgy megmutatták neki a fekete zászlót, mint most Juan-Pablónak. Ennyit a pikkelésről.

Azon persze már el lehet gondolkodni, hogy kié a felelősség. Az eset idején Montoya nyilvánvalóan fel volt paprikázva, mert másfél perccel korábban elmulasztották kihívni a boxutcába, amivel szinte biztosan elvesztette a győzelmet. Ebben a helyzetben tökéletesen érthető lenne, hogy nem figyelt holmi jelzőlámpákra. A vicc azonban az, hogy igenis odafigyelt rá - sőt, még a piros mellett villogó kék fényt is észrevette, és lelassított. "Kicsit meglepődtem, hogy ég a piros jelzés, mellette pedig villog a kék, ezért valamelyest csökkentettem a sebességet" - ismerte el. - "Megkérdeztem a csapatot, nem furcsa-e, hogy meg kellene állnom a boxutcában, és inkább továbbmentem."

Ebben valójában az a legfurcsább, hogy Montoya furcsának ítélte a helyzetet, mert ennek egyetlen oka lehet: az, hogy nem ismeri a szabályzatot. Az idevonatkozó paragrafus ugyanis évek óta kimondja, hogy amikor a Safety Car és a mögé felsorakozó autók - tehát nem csak az SC! - elhaladnak a boxkijárat mellett, a jelzőlámpa piros lesz. Bár nehéz elképzelni Montoyát (vagy akármelyik versenyzőt), amint a szabálykönyv fölé görnyedve magolja a paragrafusokat, a montreali eset tanúsítja, hogy néha bizony ezt is érdemes lenne megtenni. Nem árt, ha az ember tisztában van a jogaival. Michael Schumacher például az elmúlt években kétszer is azért tudta folytatni a versenyt egy kicsúszás után, mert a szabályzatot ismerve tisztában volt vele, hogy a sportbíróknak vissza kell tolniuk őt a pályára. Ha nem olvassa a Sportkódexet, értékes pontokat veszített volna (más kérdés, hogy a TV-kommentátorok nem olvasták, ezért szabálytalansággal vádolták Schumachert, rázúdítva a népharagot).

Montoya esetében számomra mégis inkább a McLaren, semmint ő maga tűnik hibásnak. A csapatnál azt mondták, nem figyelmeztethetik a versenyzőt a piros jelzésre - de kérdem én, miért nem? A boxutcai irányítóközpont feladatai közé tartozik, hogy figyelemmel kövesse a többi autó (beleértve a Safety Car) mozgását, hiszen ez elengedhetetlen a stratégia kidolgozásához, és a jelzőlámpa működése ilyenkor lényegében az SC pozíciójához van kötve, vagyis könnyedén ellenőrizhető.

A McLarennek tehát véleményem szerint figyelnie kellett volna arra, hogy a felfokozott lelkiállapotban lévő Montoya ne haladjon át a piroson, ami még a közúti közlekedésben is igencsak amatőr hibának számít. Ebben Juan-Pablo kevésbé vétkes.

***

Persze járhatott volna sokkal rosszabbul is. Legalább nem azért tolták a képébe a fekete zászlót, mert túl lassú volt - merthogy erre is akadt példa a Forma-1 történetében.

Igaz, csak egyszer. Az 1969-es Kanadai Nagydíjon egy helyi menő, a 48 éves Al Pease mindössze 22 kört tett meg (mármint ő; az élmezőny ugyanis jóval többet), amikor a versenybíróság úgy döntött, ami elég, az elég, és lassúságára hivatkozva kiintette Pease-t a futamból. A kanadai az időmérőn 11.1 másodperccel ért el rosszabb köridőt, mint a pole pozíció birtokosa, Jacky Ickx, de a húszfős mezőnyből hárman még így is mögé kerültek a rajtrácson. Egyiküket, Silvio Mosert Pease a versenyen kiütötte, amikor váratlanul keményet fékezett az egyik kanyarnál, és Mosernek félre kellett rántania a kormányt. Később afféle mozgó sikánként nehezítette a többiek dolgát, tönkretette a harmadik helyért öt autó között zajló izgalmas küzdelmet, és a Brown-mozgásból ellesett "íveinek" hála sikerült összeakadnia Jean-Pierre Beltoise-zal is. Ken Tyrrell ekkor megelégelte Pease ámokfutását, és a követelésének engedve a versenybíróság bemutatta a fekete zászlót a kanadainak. Egyébként ez volt a harmadik - egyben utolsó - nagydíj, amin Pease elindult, és a teljesítményéhez (illetve annak hiányához) hozzájárult az is, hogy autója, az elavult Eagle-Climax T1G néhány nappal azelőtt még a Castrol kiállítási tárgyai között szerepelt Montrealban.

Mindez azonban semmi a német Hans Heyer nagy húzásához képest. A Forma-1 története bővelkedik bizarr fordulatokban, de Heyer büszke lehet magára, mert ő az egyetlen versenyző, aki úgy tett meg 25 kört egy nagydíjon, hogy el sem indult rajta. Mármint hivatalosan. Az állandóan svájcisapkában feszítő Heyert az ATS istálló hívta vendégszerepelni Hockenheimba, az 1977-es Német Nagydíjra, csakhogy nem sikerült kvalifikálnia magát a versenyre. A boxutcából, a rendezők figyelmét szerencsésen elkerülve surranópályán valahogy mégis a mezőny után eredt, és nyilvánvalóan remekül szórakozott. Amint észrevették, természetesen bemutatták neki a fekete zászlót, de felőle valószínűleg maga E.T. vagy Darth Vader is integethetett volna a pálya széléről, nem volt hajlandó tönkretenni élete nagy napját. Végül 25 kör után állt ki - váltóhiba miatt... Heyer egyébként sikeres túraautós karriert futott be, 1974-ben Európa bajnok volt, és háromszor megnyerte a spa-i 24 órás viadalt.

A fekete zászló a nagyokat sem kímélte. Az 1994-es Brit Nagydíjon Michael Schumachernek is kijutott belőle, mivel a felvezető körben rövid időre megelőzte Damon Hill Williamsét, aztán a bírósággal egyezkedni próbáló Benetton utasítására, már a versenyben vezetve figyelmen kívül hagyta a rá kiszabott öt másodperces stop&go büntetést. Ezután két futamra el is tiltották.

Nigel Mansell pedig rendszeresen találkozott a baljóslatú fekete zászlóval, 1989-ben például kétszer is, s így utólag már mindkét eset mulatságosnak tűnik. Kanadában (úgy tűnik, ez a pálya szereti a feketét) zűrzavar támadt a rajt körül, mert a pálya még vizes volt, de az eső elállt, és Mansell - valamint Alessandro Nannini és Luis Sala - már a felvezető kör végén kiszáguldott a boxba slick gumikért a Ferrarival. Mivel mind ő, mind Nannini azt hitte, a mezőny már elrajtolt, kiszáguldottak a boxutcából, a pályán azonban szembesültek vele, hogy a többiek még csak akkor startoltak, ezért mögöttük vannak. Mansell és Nannini tehát leleményesen kikerülte a rajtprocedúrát a boxutcán keresztül - de a versenybíróság nem volt elragadtatva, és kizárta őket. Stefan Johansson ugyanezen a futamon a kelleténél hamarabb száguldott ki a boxból egy kerékcsere után, és magával cipelte az autó alátámasztásához szükséges állványt, egy kalapácsot és néhány egyéb szerszámot. Ő is megkapta a fekete zászlót, de nem volt hajlandó azonnal kiállni.

Miután tavaly Indianapolisban Montoyára csak a futam vége felé borították rá a fekete lepedőt, mert a rajtnál későn szállt át a tartalékautójába, sokan felháborodtak. Jogosan tették fel a kérdést, hogy mi történt volna, ha Montoya a kizárása előtt összeütközik egy ellenfelével, és az kiesik - olyasvalaki miatt, aki hivatalosan nincs is versenyben. A kérdés nem költői, az 1989-es Portugál Nagydíjon ugyanis meg is történt az eset.

Mansell a boxba érkezve túlszaladt saját csapata (a Ferrari) depója előtt, ezért hátramenetbe kapcsolt, és visszatolatott a szerelőihez. Mármost a boxutcában ez nyilvánvalóan tilos, ezért elkerülhetetlen volt, hogy csakhamar szembetalálja magát a fekete zászlóval. Amikor azonban erre sor került, nem volt hajlandó dekódolni az üzenetet (később azt állította, nem is vette észre a zászlót), és négy körrel később, a 48. körben összeütközött Ayrton Senna McLarenjével. A 2. helyet így Senna világbajnoki riválisa, Alain Prost kaparintotta meg (a győzelmet Gerhard Berger a másik Ferrarival), Mansellt pedig eltiltották a következő futamról.

***

Jóllehet, a Ferrari Montrealban tíz nagydíjon át tartó szünet után mindkét autójával a dobogón végzett, a maranellói istálló idei hadjáratában szó sincs fordulópontról. Ahogy a Nürburgringen, az F2005 a Circuit Gilles Villeneuve-ön sem tudta tartani a lépést a McLarennel és a Renault-val, habár azt talán ki lehet jelenteni, hogy mostanra a Ferrari-Bridgestone lett a mezőny harmadik legjobb autója.

Érdekes, hogy míg Imolában, Barcelonában és Monacóban az F2005 versenytempója lenyűgöző volt, és valóban csak az edzésteljesítménye tűnt csiszolandónak, az utóbbi két nagydíjon a Ferrari kevésbé volt meggyőző. Nem kizárt, hogy ez egy ésszerű kompromisszum következménye: a Bridgestone-nal közösen talán úgy döntöttek, fejlődnek az időmérőn a verseny rovására (másképp nem lehet).

Ez végső soron logikusnak is tűnik, mert Monacóban és a Nürburgringen Schumacher egy-egy (rajta kívül álló okból bekövetkezett) baleset résztvevőjévé vált, ami tönkretette a versenyét. A sors iróniája, hogy az F2005 csak sok benzinnel tűnik jobbnak a riválisoknál, a Ferrari mégis kénytelen többkiállásos taktikához folyamodni, hogy a rajtrács első felére kvalifikálja magát, és így lehetőleg elkerülje a középmezőnyre jellemző baleseteket.

A maranellói istálló Montrealban szerencsés volt (persze végül is nem jobban, mint Kimi Räikkönen vagy David Coulthard), de kétség sem férhet hozzá: a terepet még mindig a McLaren és a Renault uralja. Tudják ezt a Ferrarinál is, különben nem vennék fontolóra, hogy máris a 2006-os autó fejlesztésére állítják át az apparátusukat.

***

Könnyű elítélni Fernando Alonsót azért, ahogy a Kanadai Nagydíjon viselkedett, az elhamarkodott következtetésektől azonban óva intenék mindenkit.

A rádión csupán azt hallottuk, hogy Fernando szeretné, ha Giancarlo Fisichella (aki a szélsőségesen lassan mozgó Schumacher jóvoltából gyorsabban rajtolt) elengedné őt. Alonso már a boxkiállások első fordulója előtt, a 13. körben ezt követelte, ami legalábbis méltánytalanul korainak tűnt, később pedig egyre inkább felhergelte magát.

Ez kétségkívül különös magatartás valakitől, aki világbajnok szeretne lenni, de ahelyett, hogy rásütnénk valamilyen bélyeget, érdemes elgondolkodnunk a történteken. Csupán egyet tudhatunk: Alonso valamiért úgy érezte, joga van hozzá, hogy a csapattársa elé kerüljön.

Talán ennyire arrogáns? Lehet. Talán igen, de korántsem biztosan. Esetleg csak azért hisztériázott, mert tisztában van vele, hogy a McLaren erősebb a Renault-nál, ezért neki minden kicsinyke pontra szüksége van, ha meg akarja őrizni az előnyét a világbajnokság végéig. És az sem kizárt, hogy tudott valamit, amit mi nem; például ismert egy megállapodást a csapaton belül, és azt gondolta, teljesülnek hozzá a feltételek.

Az egyébként önmagában nem ritka, hogy egy versenyző kifejezetten kéri, engedjék a csapattársa elé; a nagy mókamester Gerhard Berger ezt például többször - a Ferrarinál és a Benettonnál is - eljátszotta Jean Alesi mögött, azt állítva, hogy gyorsabb nála. Amikor a csapatvezetés előreengedte, kiderült, hogy Berger poénkodott (egy próbát megért), és egyetlen millimétert sem tud meglépni Alesitől, aki persze tajtékzott dühében.

Ami Alonsót illeti, ő nem maradt ura az érzelmeinek, és megfizette az árát. Lehet, hogy nagyon drágán.

***

Ha már a rádiókommunikációnál tartunk, rendkívül tanulságos volt, hogy melyik versenyzővel mit közöltek a leintés után. Például a hallottak közül Schumacher volt az egyetlen, akinek elmondták a végeredményt az elsőtől egészen a nyolcadik helyig, és ez alátámasztja azt, hogy Michael a verseny közben mindenről és mindenkiről tudni akar (jelenlegi és korábbi főnökei többször azzal vádolták, hogy "cseveg" a rádión). A taktikai tervezés szempontjából ez nagyon fontos magatartás, és magyarázatot ad arra, hogy Schumacher miként volt képes mindig olyan pontosan átlátni a versenyek szövetét.

Ezek azok a részletek, amelyek megkülönböztetnek egy jó versenyzőt egy gyors versenyzőtől.