Miután Sebastian Vettel és Mark Webber testvériesen megosztoztak az isztambuli pálya néhány négyzetméterén, mégiscsak kiderült, hogy a Red Bullnál ki apuci igazi kedvence, és ki az álszent mosollyal megtűrt mostohagyerek. Csak nehogy püfölni kezdjék egymást a plüssmacival a járókában...

Végy két embert, akik szerint nekik, mármint természetesen saját maguknak, mindent szabad, dugd be őket a szomszéd garázsba, tegyél alájuk egy vb-győztes autót, fűszerezd az egészet, no persze ne túl pikánsan, némi látszategyenlőségbe csomagolt elfogultsággal, aztán hagyd őket főni a saját levükben... Tessék, íme a csapattársak közötti karambol tuti receptje.

Csak idő kérdése volt, hogy a Red Bullnál kiborítsák a bilit a srácok. Mert amíg két versenyző vasárnap délutánonként a mászóka közepén bohóckodik, szájtátva és irigykedve bámulva a nagyok méterekkel feljebb zajló lökdösődését, addig haverkodhatnak kedvükre. De ha a tét a világbajnoki cím, ott egy szinten túl már tényleg nincs barátság. Ez nem (csak) elcsépelt közhely, hanem csupasz tény. A sajtótájékoztatókon meg a szponzorok előtt lehet vigyorogni egymásra napestig, mint két kedélyes ivócimbora, a pályán viszont, ahol átveszik az irányítást az ösztönök meg a reflexek, a sisak alatt a vigyor gyakran vicsorba torzul. Aztán kezdődhet a magyarázkodás, hogy bocs, én nem úgy gondoltam...

Mark Webber helyében én is ki lennék borulva. A durcás csapattársam 300 km/órás tempónál egyszerűen rám húzza a babakocsi kormányát, veszélybe sodorva az életemet, és nem mellesleg megfosztva a győzelemtől is, aztán apuci még engem náspángol el?! Na ne már! Mert a Török Nagydíjon történt eset, bármennyire próbáljuk csűrni és csavarni, dióhéjban elmesélve mégiscsak ennyire egyszerű volt.

Ez a sztori a színfalak mögött azonban igazi műértőknek való ínyencség, ízig-vérig pszichodráma. A lélektani, operatív és műszaki háttere lebilincselő nyomozati anyag. Ha végigolvassuk, rá kell jönnünk, hogy mindkét fél viselkedése érthető volt, még ha nem is feltétlenül elfogadható.

Először is nézzük az ügyet Vettel szemszögéből. Az előzményekhez elválaszthatatlanul hozzátartozik, hogy Seb az ütközés idején már minden bizonnyal pattanásig feszült idegekkel versenyzett. Érthető. Gondoljuk csak végig: adott egy srác, aki megszokta, hogy a csapaton belül, talán nem sokkal, de azért ő a gyorsabb. Aztán hirtelen elkezdenek félresiklani a dolgok. Barcelonában és Monacóban mindent belead, nem is érzi magát lassúnak... És mégis kikap Webbertől. Vajon mi lehet a probléma? Ahogy a helyében mindenki tenné, elbizonytalanodik önmagában. Kiesett a ritmusból? Vagy Mark ásott elő valahonnan extra tizedeket? Az a tény, hogy nem csak nála, hanem hirtelen másoknál - hol Kubicánál, hol Alonsónál, hol Hamiltonnál - is lassabb lett, arra látszik utalni, hogy nem Webber táltosodott meg, hanem az ő teljesítménye zuhant vissza. A spanyolországi vereség után Seb töpreng, elmélyed a telemetriában, mentségeket keres, összeszedi magát... És Monacóban újra Mark mögé kerül. Beindul a negatív spirál: kezd megrendülni az önmagába vetett hite. Ez a legrosszabb, ami egy autóversenyzővel történhet, mert a kellő önbizalom nélkül minden egyes féktávon, minden egyes kanyarban, minden egyes kigyorsításnál otthagy egy kicsit. Nem, egyszerre nem sokat, de a kör végére a hátránya már súlyos tizedekre rúg. Kérdezzék csak meg Jenson Buttont, aki a tavalyi szezon második felében átélte ezt.

És akkor jön az örömhír a Red Bulltól: Seb kasztnija az előző két versenyen sérült volt. Megkönnyebbülten fellélegzik... Hát persze, hiszen ez mindent megmagyaráz! Egy ilyen információ értéke sokkal több annál az egy-két tizedmásodpercnél, amit a mérnökök számítógépes szimulációi szerint a sérült váz jelent, mert placebóként működik: elhiteti a versenyzővel, hogy nem ő volt a hibás, s ezzel azonnal visszaadja az önbizalmát is. Seb túllép a történteken, és úgy érzi, Isztambulban végre tiszta lappal indul. Randy Mandyvel minden másképp lesz. Újult erővel vág neki a hétvégének. A szabadedzéseken, leszámítva a péntek délutánit, le is nyomja Markot; a Q1-ben, Q2-ben úgyszintén. A hite visszatért...

És akkor a Q3-ban hirtelen megint beüt a mennykő. Kívülről persze csak azt látjuk, hogy a féktávokon, mint valami gyenge kezdő, Seb rendre leblokkolja a Red Bull ívbelső kerekeit, ám ő az autóban ülve érzi, hogy a hiba nem benne van. A 3. rajtkocka így is összejön neki, de eh, nem ér semmit, mert Mark már megint a pole-be került. És az időmérő utáni sajtótájékoztatón a máskor vigyori, kölyökképű Seb úgy ül magába roskadva, mint egy durcás kisgyerek, akitől elvették a játékát. Ez nem vicc, most már tényleg kezdi elveszíteni a humorérzékét. Randy Mandy épp a kritikus pillanatban lett hűtlen hozzá: akkor, amikor a legnagyobb szüksége lett volna a revansra. Hamarosan hivatalosan is fény derül rá, hogy Seb Red Bulljában eltört a keresztstabilizátor rögzítése, ezért rogyott be a kanyarokban. A probléma a másnapi rajtig orvosolható, de ez sovány vigasz, hiszen a pszichológiai és fizikai előny már mindenképpen Marknál van.

Seb ilyen lelkiállapotban - felpaprikázva, bosszúsan, és igen, talán némileg sértetten is - állt fel a Török Nagydíj rajtrácsára. Aztán a szeme sarkából látta, hogy Lewis McLarenje egy pillanatra, a csúszó kuplung miatt megtorpan, és azonnal kihasználta a helyzetet: övé lett a 2. hely. Ettől Lewis a 12-es kanyar előtt, a McLaren F-csatorna nevű orákuluma révén átmenetileg megfosztotta ugyan, a boxkiállásoknál azonban újra helyet cseréltek.

Eltelt néhány kör, és Seb vérszagot fogott: úgy érezte, Mark kezd lelassulni előtte. Ha hinni lehet a Red Bull állításának, Seb nem tudott róla, hogy csapattársának ekkor már soványabbra kellett állítania a keveréket, azt azonban látta a saját szemével is, hogy a kigyorsításoknál küszködik. Itt volt tehát a nagy lehetőség. A 40. körben egy hajszállal jobban jött ki a 9/10-es kanyarból, szélárnyékból utolérte Markot... És a sikán előtt bebújt mellé a belső ívre. Csakhogy hiába volt már előrébb az autója csapattársáénál, vészesen közeledett a féktáv, és neki semmi kedve nem volt a pálya poros oldalán fékezni. Ezért jobbra fordította a kormányt - talán azért, mert azt hitte, már lerázta a másik Red Bullt, talán azért, hogy megfélemlítse Markot, de ezt már valószínűleg sohasem tudjuk meg -, azonban elszámította magát, és bumm: ütközés lett a vége. Seb kormánymozdulata nem tűnt túl hirtelennek, ám 300 km/órás tempónál minden eszeveszett gyorsasággal történik. Pillanatokkal később mindkét Red Bull a bukótérben vesztegelt, Lewis és Jenson pedig vidoran integetve elhúzott mellettük a kettős győzelem felé.

A pilótafülkéből kiszállva Seb nem rejtette véka alá az érzéseit, egy egyezményes nemzetközi jelzéssel adva a világ tudtára, hogy mit gondol Mark viselkedéséről. Röviddel később Seb-zett vadként (bocs!) menekülve bújt el a Red Bull motorhome-jában, de amikor - még a verseny közben - interjút adott az újságírók felajzott hordájának, viszonylag higgadt volt. Csak az arcán tükröződött annak a mogorva sértettségnek a sokszorosa, amely már szombat délután is eluralkodott a vonásain. És becsületére legyen mondva, hogy magában bármit is gondolt, nyíltan nem hibáztatta Markot. Amit persze tulajdonképpen vehettünk annak a burkolt beismeréseként is, hogy a saját felelősségével is tisztában volt. Tisztában kellett lennie vele; bármennyire is egoista dúvadnak tűnnek, az igazán profi versenyzők a fölényes macsóság keményre szikkadt sminkje alatt nem engedhetik meg maguknak, hogy ne legyen önkritikájuk. Sőt. Éppen ez a siker igazi titka: kívül rendíthetetlen önbizalom, belül kíméletlen önvizsgálat.

Vettel és Webber köridő-grafikonja a boxkiállástól az ütközésükig (nagyítható). Jól le lehet olvasni róla, hogy az incidens előtt Webber, ahogy soványította a keveréket és küszködni kezdett a hátsó gumikkal, kissé lelassult. Vettel viszont épp akkor gyorsult fel.

Nem nehéz elképzelni, hogyan élte meg mindezt Webber. Ahogy Seb hite csökkent, úgy nőtt az övé - csapattársak között ez óhatatlanul egy libikóka. Az sem számított, hogy kiderült, Seb Barcelonában és Monacóban sérült kasztnival versenyzett. Máskor Marknak is kijutott már a balszerencséből, úgyhogy emiatt szemernyi lelkiismeretfurdalása sem volt; egyszer fent, egyszer lent. Ha Seb gondokkal küszködik, annak nem ő az oka. Ebben a játékban minden kínálkozó lehetőséget meg kell ragadni, mert ki tudja, mikor adódik a következő? Mark tehát kérdések nélkül elfogadta az isztambuli pole-t, aztán a versenyen is végig vezetett... Egészen a 40. körig.

A boxkiállása óta, a kemény keverékű Bridge-eken nem érezte igazán kényelmesen magát, de ez még nem lett volna baj. Elboldogult velük. Csakhogy a 38. körben rádión rászóltak, hogy állítsa soványabbra a keveréket. A maximális fordulatszámot nem kellett lejjebb tekernie - az csak a verseny végén szokás, ha a rangsorban már úgysincs se előre, se hátra -, így hát ezzel nem vesztett sokat: körönként elvileg 0.15-0.2 másodpercet, bár Christian Horner megjegyezte, hogy ez tényleg csak elméleti érték, amit a mérnökök számolnak ki, mert a tényleges köridőben gyakran nem is érzékelhető a különbség. A kopott hátsó gumikkal együtt azonban már volt hatása. És akadt egy rejtett tényező is: péntek meg szombat után vasárnapra váratlanul megfordult a szélirány is, a 12-es kanyarnál most szembeszél fújt. Mivel a hétvégi váltóáttételezéseket a szabályoknak megfelelően még pénteken rögzítették, amikor hátszél fújt, az autók most szélárnyékban sem (vagy csak később) érték el a maximális fordulatszámot - vagyis tovább gyorsultak. Ez is hozzájárult, hogy Seb be tudott bújni Mark mellé.

De Mark nem akart ajándékot adni neki. Miért tette volna? Pontosan tudta, hogy ez a párharc többről szól, mint arról, hogy ki nyeri meg a Török Nagydíjat. A csapaton belüli status quo volt a tét; Sebnek és neki ugyanannyi pontja volt, a világbajnokság tehát tulajdonképpen akkor kezdődött mindkettejük számára. Marknak esze ágában sem volt előre engedni a forgóajtón azt, aki a vb-küzdelemben a legnagyobb ellenfelének ígérkezett, még ha történetesen ugyanolyan autóban is ült az illető. Tisztában volt vele, hogy az kerül felülre a pszicholibikókán, aki győztesen keveredik ki a párharcból. A mosolygós felszín alatt már Barcelonában és Monacóban is érezni lehetett, hogy Seb és Mark között nő a feszültség; bármennyire is próbált jó képet vágni hozzá, Sebet nyilván dühítette lélektani előnyének elvesztése.

Mark tehát gondoskodni akart róla, hogy nála maradjon a szerva. Éppen akkora helyet hagyott Sebnek a bal oldalon, amekkorán egy autó elfért, öt centivel sem többet: gyere öcsi, ha ennyire tökös vagy, de kegyelemre ne számíts! Korábban sokszor érte az a vád - és valljuk be, nem alaptalanul -, hogy a védekezés során átlépte a sportszerűség határait, Mark azonban ezúttal nem kezdett legyezni az egyenesben. Csak épp úgy intézte, hogy Sebnek a poros oldalon, azaz hosszabbat kelljen fékeznie. Mivel épp egy sikán várt rájuk, még ha Seb a 12-es kanyarban belül is fordult volna el, nem lehetett biztos benne, hogy a 13-asban, ahol automatikusan a külső ívre kerül, elöl marad. A belső kamerás felvételekből látszik, hogy amint érzékelte Seb jobbra húzódását, Mark az ütközés előtti pillanatban még jobbra rántotta a kormányt, de hiába.

Ami őt illette, a lelkiismerete tiszta volt - már amennyire tiszta lehet annak, aki összeütközött a csapattársával -, a verseny után mégis érezni lehetett, hogy ő aggódik jobban. Éppen szerződéshosszabbítás előtt állt, úgyhogy az utolsó, amire szüksége volt, egy ilyen, a csapat győzelmi esélyeit is veszélyeztető incidens. Helmut Markónak az a hirtelen felindulásból tett, a Red Bull - vagy legalábbis a saját - preferenciáit leleplező nyilatkozata, miszerint csakis Webber a hibás, olaj volt a tűzre. Markon látszott, hogy komolyan emészti magát a történtek miatt. Korántsem véletlen, hogy ő hangoztatta úton-útfélen a kibékülés és az ellentétek mihamarabbi elsimításának fontosságát, míg Seb lényegében meg sem mukkant. Tudván, hogy élvezi a vezérkar kegyeit, duzzogva lapított a vackán.

A külső megfigyelők többségének számára azonban egyértelmű volt, hogy elsősorban ő a hibás az ütközésért. Milyen jogon rántotta jobbra a kormányt? Még Hamilton is, aki száguldó görpáholyból nézte végig az esetet, megjegyezte róla: "Nem hiszem, hogy túl sok helye volt ott a jobb oldalon, és azt sem, hogy Sebastiannak egyáltalán volt igazi oka jobbra mozdulni." Értsd: Lewis szerint Seb manővere balul elsült figyelmeztető lövés volt, amivel Markot akarta megleckéztetni. És Lewis nem mellesleg hozzátette azt is, hogy Seb ezt vele is eljátszotta ugyanott, amikor az 1. körben védekezett ellene.

Seb vajon miért hitte azt, hogy jár neki az a győzelem? A Red Bull magyarázata, noha rendkívül érdekes, csak részben kielégítő. Tudjuk, hogy Seb, mivel szinte végig szélárnyékban haladt, megspórolt kábé 1.5 kg-nyi benzint, ezért neki Markkal ellentétben nem kellett soványabbra állítania a keveréket. Ehhez az előnyhöz, ha már így alakult, kétségkívül joga volt. Sőt, bár közvetlenül a verseny után úgy hírlett, egy-két körrel később neki is csökkentett üzemmódba kellett volna kapcsolnia a motorját, azóta kiderült, hogy valójában a célig kibírta volna naftával.

Igen ám, de a Red Bull kutyaszorítóban volt. Képzeljük magunkat a helyükbe: a versenyzőik az első két helyen haladnak, de a McLarenek kitartó kopóként loholnak a sarkukban. Azaz a szokásos forgatókönyv - a kettős győzelem érdekében motorfordulatot levesz, sorrendet rögzít - nem működik. Mégis hogyan lehetne Sebnek megtiltani az előzést, ha Lewis hátulról keményen szorongatja? A csapat érdekeit, ha nyerni akar, az szolgálja, hogy a gyorsabbik autója legyen elöl, márpedig akkor épp Seb tűnt a gyorsabbnak. Mark a 38-39. körben elkezdett visszalassulni - nem drasztikusan, csak 1-3 tizedmásodperccel -, Seb viszont épp akkortájt, a 37-38. körben futotta meg két legjobb körét a versenyben. Azzal pedig, hogy a 39. körben kifejezetten megkérte a csapatot a rádión: Seb kicsit maradjon le tőle, Mark nyíltan elismerte, hogy nem tudja biztonságosan tartani csapattársa tempóját. A Red Bull vezérkara előtt tehát világos volt, hogy melyikük a gyorsabb, mivel azonban a nyílt csapatutasítás tilos, meg ezzel különben is magukra zúdították volna a közharagot, mondván, Sebet favorizálják, nem parancsolhatták hátra Markot. Róka fogta csuka, csuka fogta róka...

A sors iróniája, hogy a közharagot így sem kerülhették el: a futam leintését követő órákban az egész paddock attól volt hangos, hogy lám, a Red Bullnál Vettel apuci kedvence, Webbert pedig elnyomják. Ami azt illeti, Marko nyilatkozata nem sok kétséget hagyott afelől, hogy ő személy szerint kit szeretne látni a dobogó tetején, de tulajdonképpen az is talányos volt, amit Horner mondott róluk: "Eleve nem is szabadott volna abba a helyzetbe kerülniük." Ez mégis mit jelentett? Azt, hogy Marknak el kellett volna engednie Sebet, vagy inkább azt, hogy Sebnek nem is szabadott volna támadnia Markot? Jó kérdés...

Szerintem Mark legfeljebb annyiban volt hibás, hogy a csapattársával szemben lehetett volna egy szemernyivel kíméletesebb is. Persze mondhatjuk, hogy önmagához képest, ha a megszokott agresszív védekezéseit nézzük, tulajdonképpen kíméletesebb is volt. A helyzetet talán ő maga foglalta össze a legfrappánsabban: "Ó, hát ha ott sem lettem volna, nyilván nem ütközünk össze, de egymás mellé kerültünk, és a pillanat törtrésze alatt nem volt egyszerű megjósolni, hogy Seb mire készül." És különben is, egy ilyen lélektani játszmában senki nem akar alulmaradni: ha Mark ijedtében félreugrik előle, Seb legközelebb még durvábban fog packázni vele a pályán. Ez már kőkemény presztízsharc. Lehetséges, hogy a Red Bullnak addig volt kényelmesebb, amíg Seb nyers erőből, keresztapai segítség nélkül elbánt Markkal, és most bosszúsak, amiért apuci kedvence helyett a mostohafiú hozza haza az ötösöket a suliból, ez azonban legyen csak az ő bajuk. Különben meg súgok valamit: szerintem ha lesz egy normális hétvégéje, amikor az autójában, bármilyen valószerűtlen, semmi nem törik el, megint Seb lesz a gyorsabb. És előre szólok, hogy önerőből. A nagy számok törvényének megfelelően így kell - vagy legalábbis kellene - lennie. Ám Mark helyében én erősen elgondolkodnék rajta, hogy akarok-e maradni egy olyan családban, ahol akkor is engem szidnak össze, ha öcsike borította magára a terített asztalt a porcelán étkészlettel. Egy mindenesetre biztos: két győzelem ide vagy oda, májusban tuti nem Mark Webber lesz a hónap dolgozója a Red Bullnál...

Az egészhez tanmesébe illően éles kontrasztot adott, hogy a McLaren párosa előadta szinte szóról szóra ugyanazt a produkciót, ám - láss csodát! - ütközés nélkül. Jenson és Lewis tényleg gyönyörű duettet mutattak be, de azért ne higgyük, hogy az ő párharcuk később nem fajulhat hasonlóan durva lökdösődésbe. Annál is inkább, hogy a színfalak mögött náluk sem volt minden makulátlanul tiszta és szűzies. Azért ők sem a Lolka és Bolka ám. Habár Lewis azt állította, a verseny után azért nem ért fülig a szája a boldogságtól, mert nem nagy kunszt úgy nyerni, hogy a legfőbb ellenfeleid kuglibábunak nézik egymást az orrod előtt, nekem az volt a benyomásom - és nem voltam vele egyedül -, hogy valójában Jenson manővere lohasztotta le látványosan a lelkesedését.

Azt ő maga sem tagadta, hogy váratlanul érte az előzési kísérlet. De mégis miért? Miért annyira meglepő, hogy a csapattársad bátorkodik versenyezni veled? A válasz egy rádióüzenetben rejlik, amit Lewis valamikor a Red Bullok páros harakirije idején kapott meg a McLarentől, s amelyben arra intették, hogy spórolnia kell a benzinnel. Pontosabban annak utolsó mondatában: "Ez mindkét autónkra egyformán vonatkozik." Lewis nyilván úgy értelmezte ezt, hogy Jenson sem mehet gyorsabban, nem engedik előzni, ő tehát hátulról védve van. Nincs más dolga, mint malmozva elcirkálni a célig. Alighanem szinte mindenkinek megfordult a fejében, hogy a McLaren rádióüzenete burkolt csapatutasítás volt a sorrend rögzítéséről, Jenson azonban nem óhajtotta így dekódolni az üzenetet. "Hát, ha az volt, nekem senki sem szólt róla" - mondta szemtelenül vigyorogva a verseny után. A maga nemében ez is egy figyelmeztető lövés volt Lewis és a McLaren felé arról, hogy rendben srácok, csapatjátékos vagyok, de másodhegedűs azért nem...

Lewis az eset idején kissé össze is volt zavarodva. Az ő szavaiból úgy tűnik, ami apró, de lenyűgözően érdekes technikai részlet, hogy a McLaren nem, vagy legalábbis nem kizárólag a keverék soványítása révén próbált benzint spóroltatni a versenyzőivel. "Kicsit végig nehéz volt megérteni, hogy mit várnak tőlem, és mennyi üzemanyagot kellene megtakarítanom" - mondta Lewis. - "A kommunikáció nem volt teljesen világos számomra. Amikor arra utasítottak, hogy 'spórolj meg ennyi benzint', hát, annyit nem volt könnyű, hacsak nem mentem borzasztóan lassan. Próbáltam magam ahhoz a szinthez tartani, de Jenson egyszerre feltűnt a semmiből, ott volt mellettem, és már nem tehettem semmit." Ez azért egyfajta burkolt vád is a csapattal szemben: ti vagytok az okai, hogy Jenson majdnem megelőzött, amikor azt hittem, a győzelmem már biztonságban van. Lewis hozzátette, hogy a McLaren előírt számára egy minimális köridőt. Ám az autóban ülve nem gyerekjáték éppen azt belőni, és az ő köridőgrafikonján is tökéletesen látszik, hogy küszködött vele: az durván a 40. körig a üzemanyagfogyással elvárható mértékben, fokozatosan javuló tendenciát mutatott, attól kezdve azonban bolondul ingadozni kezdett. És a 48. körben, amikor Jenson támadást indított ellene, Lewis kirívóan gyenge kört futott; az addigi 1:30.6-ról visszalassult 1:33.5-re, bár ebben már közrejátszott az utolsó kanyarokban vívott csata is.

Az egész, hosszúra nyúlt történet összevont tanulsága egyetlen kérdésben foglalható össze: mennyit engedhet meg magának az ember a csapattársával szemben? És erre a válasz, azt hiszem, teljesen egyértelmű. Pontosan annyit, mint akkor, amikor bárki mással harcol. Ha ez netán túlzásnak tűnik, hát hadd tegyem fel fordítva is a kérdést: vajon megengedhet magának valaki olyasmit másokkal szemben, amit a csapattársa ellen nem? Aligha. Miért, másokat talán kilökhet? A sportszerű versenyzés etikai kódexe egyetemes érvényű, nem különbözteti meg a csapattársat a többi ellenféltől. Romantikus maszlag, netán utópia? Talán. Ha az illető egy határozott (és lehetőleg indokolt) utasítására fittyet hányva, például akkor, ha neki már nincs esélye a vb-címre, indít támadást a garázsszomszédja ellen, az persze más kérdés, de Isztambulban, úgy tűnik, ilyesmiről szó sem esett. És igen, a versenyzőknek azt sem ártana megszokniuk, hogy a küzdelem a célig tart, s a csapattársuknak is joga van kibillenteni őket a komfortzónájukból. A közönség ugyanis, hadd tegyek egy ilyen rövid, de üdítően demagóg kitérőt, ezért fizet. A Török Nagydíjon Mark és Lewis is adottnak vette, hogy a győzelmet alanyi jogon neki utalták ki, pusztán azért, mert éppen ő halad az élen.

Egy frászt! Legyenek csak résen az utolsó pillanatig. Mi meg hadd érezzük úgy, hogy végre tényleg érdemes újra fenntartások nélkül Forma-1-et nézni...

* * *

A Török Nagydíj azért volt az elmúlt időszak legjobb versenye, mert nem kellett hozzá eső (a néhány csepp, ami a vége felé esett, a forró aszfaltról azonnal elpárolgott), hogy ki-ki a pályán és a boxban is megkapja azokat az izgalmakat, amelyekre vágyott.

Isztambulban voltaképpen két versenyt rendeztek: az egyiket a Red Bull és a McLaren, a másikat a többiek számára. Sőt, ha hozzávesszük az új csapatokat, valójában hármat. Ami az élen robogó négyesfogatot illeti, a történet ott egyszerű volt: a Red Bull isteni aerodinamikája harcolt a McLaren nem kevésbé isteni F-csatornájával. Körről körre ugyanaz játszódott le; a Red Bullok elhúztak a híres-neves 8-as kanyarban, de a McLarenek a 12/13-as sikánhoz vezető, hosszú tört egyenesben megint utolérték őket. És kezdődött minden elölről. A 8-asban Seb és Mark 15 km/órával volt gyorsabb a többieknél. Amikor Jenson a szombati versenyzői eligazításon a pályáról beszélgetett Markkal, az a leplezetlen őszinteség, amellyel faggatni kezdte, mindent elárult. "Hogy a fenébe tudtok padlógázzal elfordulni a 8-as kanyarban?!" - kérdezte tőle, persze csak költői jelleggel: maga a kérdés is felért a válasszal. De az első négy helyezett között a verseny során sohasem volt nagyobb a különbség 4 másodpercnél, úgyhogy a Red Bullnál aligha dőlhettek hátra: ezúttal, aeroelőny ide vagy oda, nem tudtak elszakadni a McLarenektől. A küzdelem Seb és Mark ütközése nélkül sem lett volna teljesen lefutott.

A három tempódiktátor, Webber, Hamilton és Schumacher köridő-grafikonja (nagyítható). Bár az isztambuli pálya különösen kedvezett a McLaren F-csatornájának, a Mercedesnek még van hova fejlődnie...

Mérföldekkel hátrébb, körönként egy kerek másodperccel lassabban Michael Schumacher vezette azt a vonatot, amellyel - tetszett vagy sem - Nico Rosberg, Robert Kubica, Felipe Massa, illetve egy ideig Vitalij Petrov és Adrian Sutil is kénytelen volt utazni. Hogy Michael valóban lassabb volt náluk, vagy csak a gumikkal tudatosan spórolva óvatosan diktálta a tempót, már nem fog kiderülni, bár a boxkiállását követően kicsit meglógott tőlük, és a 32. körig jó ütemben növelte az előnyét csapattársával szemben. (Ekkortájt szóltak Alonsónak a rádión, hogy Rosberg biztosan küszködik a gumikkal.) Ezután azonban fordult a kocka, és Nico lett a gyorsabb, úgyhogy a B-liga mezőnye ismét összesűrűsödött.

A különbségek annyira nevetségesen kicsik voltak, hogy szükségszerűen csak a boxtaktika keverhette volna össze a paklit. Amikor az egymást követő autókat alig néhány tizedmásodperc választja el, de egy friss szett gumival akár egy másodpercet is lehet nyerni körönként, a kerékcsere időzítése kritikussá válik. Ezt idén már megszokhattuk. Mint ahogy azt is, mert újra ez történt, hogy a Mercedes taktikázik a legjobban, tökéletesen kihasználva minden századmásodpercet.

Schumacher egy, Rosberg pedig két körrel később tankolt Kubicánál és Massánál, akik együtt álltak ki a boxba. (Robertet egyébként épp Felipe orra elé engedték ki. Nem ez volt az első csörtéjük aznap: a rajt után összekoccantak, és a Renault padlólemezének széle annyira csúnyán végigkarcolta a Ferrari bal első gumiját, hogy a Ferrarinál az első etap közben végig aggódva figyelték, nem esik-e le benne hirtelen a nyomás.) Kubicáék ezért - teljesen jogosan, mert kívülről tényleg ez tűnt valószínűnek - azt hitték, hogy majd jól megelőzik a hozzájuk képest késve kereket cserélő Mercedeseket. De nem. Ross Brawn és kollégái nem csupán azt ügyeskedték ki, hogy Schumacher maradjon a mozdonyvezető, hanem még azt is sikerült elintézniük, hogy Nico megint Michael és Robert közé soroljon be. Nem másodpercekkel, hanem tizedmásodpercekkel sakkoztak tökéletesen. Elképesztő.

Utólag sem könnyű megérteni, hogy ezt milyen fortéllyal tudták eljátszani, de menet közben így keverni a kártyákat már-már ördögi ügyességre vall. Papíron persze egyszerű a képlet: Michaelnek elég (2.4 másodperc) előnye volt Roberttel szemben ahhoz, hogy egy plusz kört a pályán tölthessen, az pedig többé-kevésbé szükségszerűnek tűnt, hogy ha hamarabb vált új gumikra, mint Nico, akkor előtte fog maradni. Az igazi trükk abban rejlett, hogy Rosberg miként tudta megőrizni a pozícióját Kubicával szemben, noha 2 körrel később cserélt kereket, és előzőleg 9 tizedmásodperces közelségből üldözte őt a Renault. Ez úgy történhetett meg, hogy amint Michael kihajtott előle a boxba, Nico hirtelen felgyorsult, és az addigi 1:33.2-es köridejeiről 1:32.9-re, 1:32.7-re javított. Vagyis nem mellesleg ostobaság a pletyka, miszerint a hosszú tengelytávú Mercedes Schumachernek kedvez...

A fenti táblázatban a poén kedvéért összefoglaltam, hogy a vonat négy kocsija mennyi időt töltött a boxutcában, és milyen boxba bevezető, illetve onnan kivezető kört futott, valamint mennyit gyorsult új gumikon. Külön érdekes a "Nettó" oszlop, amiben azt jelöltem, hogy a be- és kikör együttes hossza mennyi volt a boxutcában elvesztegetett idő nélkül. Látszik, hogy csaknem két teljes körre vetítve sem rúgott többre a négy autó közötti különbség 2 tizedmásodpercnél, ami jól mutatja a középmezőny elképesztő zsúfoltságát. Négy versenyző, három különböző autó, és ennyire csekély eltérések... Lottózni könnyebb, mint fogadni rájuk!