Habár a világbajnoki rubrikában csak egyetlen név számára van hely, a brazíliai döntőn, amely annyira lélegzetelállító volt, hogy szinte minden szó elcsépeltnek hat rá, valójában két bajnok született. Soha rosszabb idényzárót! Párhuzamos győzelmek krónikája...

Nem akarom szuperlatívuszok tömegét aggatni arra, ami a Brazil Nagydíjon, ezen a mindent eldöntő végső összecsapáson történt, mert már úgyis elhasználták előttem valamennyi jelzőt, és az idény utolsó pillanatainak izgalmaihoz képest különben is egytől egyik méltatlanul fakónak tűnik az összes. Egy azonban biztos: még sohasem volt ennyire megrendítően, sőt, szinte tapinthatóan nyilvánvaló, hogy egy párbajnak csak egyetlen győztese lehet, mégis olyan verseny volt ez, amelynek a szó valódi értelmében nem akadtak vesztesei. Interlagos-ból a világbajnoki küzdelem mindkét résztvevője emelt fővel távozhatott, és ez több, sokkal több, mint amit a legtöbb hasonló összecsapásról elmondhatunk.

Amikor Sebastian Vettel a 69. körben megelőzte a vizes pályán csúszkáló Lewis Hamiltont, világszerte nézők százmilliói hördültek fel, és meredtek hitetlenkedve a képernyőkre. Abban a pillanatban kimondva vagy kimondatlanul, de alighanem mindannyiukban ugyanaz a kérdés fogalmazódott meg: lehetséges, hogy Lewis markából tavaly után másodszor is kicsússzon a biztosnak látszó világbajnoki győzelem? Vajon kétszer egymás után el lehet veszíteni egy 7 pontos előnyt a döntőben? Nem, ez mégiscsak képtelenség...

Veszélyes szám volt ám ez a misztikus 7; tulajdonképpen ez határozta meg az egész hétvégét, ez osztotta le valamennyi lapot. Ha Lewis és Felipe között kisebb a különbség, mondjuk egyetlen pont, sem a McLaren, sem a Ferrari nem tehet mást, mint hogy a futamgyőzelemre törekszik, s így az extra tét miatti nagyobb feszültséget leszámítva ugyanúgy játszik, mint bármikor máskor. A megtévesztően kényelmesnek tűnő 7 pontos eltérés azonban stratégiailag eleve teljesen más pályára állította a két csapatot. Nem volt mese, a Ferrarinak támadnia kellett, a McLarenre viszont nehéz döntés várt: próbálják megnyerni az interlagos-i versenyt, vagy inkább védekezésre rendezkedjenek be?

A válasz nem volt annyira egyértelmű, mint hinnénk. A defenzíva elsőre talán logikus választásnak tűnik, de valójában több, főként pszichológiai természetű buktatója van, amelyek akkor, az utolsó három körben, kíméletlenül meg is mutatkoztak. A legsúlyosabb probléma az, hogy a McLarenhez hasonló csapatoknak, és az olyan versenyzőknek, mint Lewis, a vérükben van a támadás; a menekülés egyszerűen ellenkezik a jellemükkel. És ezek nem üres szavak. Ha valaki ahhoz van szokva, hogy minden idegszálával a győzelemre törekszik, nehezen fog tudni belerázódni a védekezés ritmusába, és ez a disszonancia alkalmasint inkább kárt okoz, semhogy használna. Korántsem véletlenül tartja úgy a népi bölcsesség, hogy a legjobb védekezés a támadás - az F-1-es csapatok is tökéletesen tisztában vannak ezzel.

A McLarennél azonban senki nem tudta kiverni a fejéből, hogy idén az éllovasok közül még csak Lewis nem adott fel versenyt műszaki hiba miatt, és ami késik, nem múlik, ezért úgy érezték, istenkísértés lenne túlfeszíteniük a húrt. Elvégre mindenki láthatta, hogy mi történt Felipével a Hungaroringen, ahol 10 pont szállt el a levegőbe a Ferrari motorjából kiáramló füsttel együtt. Mivel Hamilton ugyanazt a motort volt kénytelen használni, mint amelyikkel Kínában diadalmaskodott, és Heikki Kovalainen autójában az utóbbi két versenyen rakoncátlankodott a Mercedes, ráadásul Lewis amúgy is hajlamos elveszíteni a fejét, ha a helyzet hirtelen kiélezetté válik (ami zsenge korát ismerve egyáltalán nem szégyen), a McLaren arra a kézenfekvő következtetésre jutott, hogy mégiscsak az óvatosság lesz a legjobb megoldás.

Kis híján átestek a ló túloldalára. Sokan eleve úgy vélték, és ebben kétségkívül volt ráció, hogy a McLarennek bármi áron, akár irreálisan alacsony üzemanyagszinttel is a pole pozícióba kellett volna juttatnia Lewis-t, mert onnan rajtolva a legkisebb a kockázat. A rizikó már a második rajtsorban is szinte exponenciálisan megnő. A McLarennél azonban a jelek szerint inkább a biztos pontokra próbáltak törekedni, s noha azzal valószínűleg számoltak, hogy Felipe kiemelkedően jó kört fut majd, Lewis benzinmennyiségét a Q3-ban minden bizonnyal az 1-2. rajtkocka megszerzésére lőtték be. Végül mégis úgy alakult, hogy 5 ezredmásodperccel kikapott Kimi Räikkönentől, és 93 ezredmásodperccel Jarno Trullitól is, de ezek olyan csekély különbségek, amelyekkel előre gyakorlatilag képtelenség kalkulálni.

A McLarent alighanem az is megtéveszthette kissé, hogy a Q2-ben, a nyers tempó legkifejezőbbnek tartott mércéjében Heikki bizonyult a leggyorsabbnak. A csapatok mindig az időmérő második etapjának eredményére támaszkodva próbálják feltérképezni az erőviszonyokat, csakhogy ezúttal összekuszálta a képet, hogy Felipe (az élmezőnyből egyedüliként) a Q2 végén a boxban maradt, nem vett részt a hajrában, az időeredménye ezért nem tükrözte híven a képességeit. A Q3-ban futott köre ezek után biztosan kellemetlen meglepetésként érte a McLarent, az igazi fekete leves mégis a semmiből előtűnő Jarno 2. rajthelye lehetett számukra; erre senki nem számított.

Sebaj, a 4. hellyel még semmi nem volt veszve (a célban az 5. is elég lesz a világbajnoki győzelemhez, és különben is, ki gondolta volna, hogy egy McLarennel nem lehet majd előrébb jutni?). Az viszont igenis létfontosságú volt, hogy Lewis a rajtnál, azaz a verseny legkockázatosabb szakaszában, ne ragadtassa magát öngyilkos manőverekre, mint Japánban, vagy tavaly itt, Brazíliában tette. Biztosak nem lehetünk benne, csak sejthetjük, hogy a McLarennél már a versenyhétvége előtti napokban igyekeztek a megfelelően visszafogott hozzáállásra kondicionálni Lewis-t; alighanem rengetegszer a lelkére kötötték, megpróbálták minden lehetséges módon a fejébe verni, hogy legyen óvatos, és ne vállaljon felesleges kockázatokat. Nem a versenyt, hanem a világbajnokságot kellett megnyernie.

Úgy tűnik, a terápia működött, mert Lewis a rajtnál éppolyan higgadtan viselkedett, mint a következő 69 körben. Ez a hozzáállás, az, hogy pszichésen úgyszólván benyugtatózták, a végén mégis majdnem megbosszulta magát. Miután ugyanis Vettel, immár intermediate gumikon, megelőzte őt a váratlanul eleredő eső miatt szükségessé váló kerékcseréket követően, Lewis szemlátomást leblokkolt, és képtelen volt magát eléggé felheccelni a támadáshoz. Csodák nincsenek: ha valaki másfél órán keresztül erőszakoltan defenzív stílusban vezet, egyik pillanatról a másikra, hirtelen nem lesz képes agresszív üzemmódba kapcsolni. Ez két, egymástól teljesen eltérő mentális állapot. Ha nincs előtte a száraz gumikkal küszködő Timo Glock, Lewis bajba kerül, mert Vettelt esélye sem lett volna megelőzni. Valójában Timót sem megelőzte, hanem inkább egyszerűen elment mellette; ez persze szemernyit sem von le az érdemeiből, de az igazsághoz azért hozzátartozik. Ezen a ponton kicsúszott a McLaren kezéből az irányítás. Paradox módon talán mégis ez a szokatlan higgadtság, amibe a verseny közben erőszakkal beleringatta magát, biztosította be Lewis-nak a vb-címet, mert enélkül nagy lett volna a valószínűsége, hogy Vettelt üldözve, minden mindegy alapon megpróbálkozik az előzéssel; elvégre vesztenivalója papíron már nem volt, ha azonban a támadási kísérlet közben kiesik, azzal mégis elbukta volna a legnagyobb tétet. Szerencséjére a McLarennél jó érzékkel felismerték, hogy Vettel utolérhetetlen, ezért idejében közölték Lewis-szal, hogy Glock még befogható.

Az óvatosságuk azonban már korábban is többször önveszélyesnek tűnt. A verseny elején Lewis a 4. helyen haladt, de azzal, hogy viszonylag későn (a 11. körben) hívták be a boxba száraz pályára való gumikért, visszaesett a 7-edikre. Nyilván el akarták kerülni, hogy a még vizes aszfalton kelljen egyensúlyoznia a száraz Bridgestone-okkal, ami persze érthető, de amikor ennyire a világbajnoki győzelméhez feltétlenül szükséges helyet kicentizve autózott, ez a taktika kockázatot is rejtett magában. Vettel és Fernando Alonso azzal javítottak három helyet, azzal előzték meg többek között Lewis-t is, hogy 2 körrel korábban lecserélték az intereket. Akinek kevesebb a vesztenivalója, persze könnyebben szánja rá magát ilyen merész lépésekre, de akkor már a McLaren sem engedhette volna meg magának, hogy hátrébb csússzon a rangsorban. Lewis-nak mázlija volt, hogy Trulli a 12. körben lesodródott a pályáról az 1-es kanyarnál, mert őt a Toyota versenytempóját ismerve nehéz lett volna erőből megelőznie.

A Toyota ugyanis Interlagos-ban, bármilyen meglepő, semmivel sem volt lassabb a McLarennél. Nem csupán Jarno 2. rajthelye és Timo 2. leggyorsabb versenyköre bizonyítja ezt, hanem az a tény is, hogy amikor Hamilton és Glock a 46. és a 65. kör között szabadon autóztak, az őket elválasztó különbség mindvégig 20-21 másodperc maradt. Lewis egy métert sem tudott távolodni Timótól, aki tehát korántsem érdemtelenül, nem kizárólag a Toyota ügyes taktikai húzása révén találta magát az élmezőnyben.

A McLarennél egész hétvégén azt állították, hogy csupán az óvatosságuk miatt tűntek a lassabbnak a Ferrarinál, de feltehetően nem csak erről volt szó. Nem logikus ugyanis, hogy Heikkit ugyanannyira visszafogták, mint Lewis-t (elvégre ő új motort kapott, és nem küzdött az egyéni vb-címért, viszont a konstruktőri bajnokságban a csapatnak szüksége lett volna a pontjaira), kettejük egymáshoz viszonyított teljesítménye mégis nagyjából az átlagnak megfelelően alakult. Nyilván nem akarták, hogy Heikki pontokat raboljon Lewis-tól, az azonban valószínű, hogy ha a McLarenben sok tartalék maradt, most közelebb tudott volna kerülni a csapattársához. Emellett a McLarennek a rajt előtt leszakadó esővel még bizonyos értelemben mázlija is volt, hiszen a szabályok szerint megkímélte őket attól, hogy a verseny alatt mindkét típusú, száraz pályára való gumit használniuk kelljen. Noha a Bridgestone az egy évvel ezelőttihez képest idén egy fokkal keményebb keverékeket vitt Interlagos-ba, a lággyal a csapatok többségének így is meggyűlt a baja, és Lewis sem titkolta, hogy a verseny vége felé már küszködött a gumikkal - pedig végig a közepes, tehát keményebb keveréket használta.

A Toyota döntése, hogy a futam hajrájában, amikor eleredt az eső, mindkét autóját kint tartotta a pályán száraz gumikon (senki más nem tett így), még akkor is kifizetődött, ha Timót az utolsó körben ketten megelőzték. Hiszen előzőleg a 7. helyen autózott, végül azonban hatodikként intették le, Jarno pedig 8. volt, és az is maradt. Ennek ellenére ironikus, hogy közvetve végül az a Timo Glock segítette a vb-címhez Lewis-t, aki a monzai incidens óta nem különösebben akart szívességet tenni neki. A Brazil Nagydíj után született összeesküvés-elmélet szerint Timo szándékosan engedte el Lewis-t, sőt, még egy olyan animáció is megjelent, amelyen menet közben vaskos bankjegyköteget vesz át tőle, ezeknek azonban - leszámítva persze, hogy jóízűt lehet kacagni rajtuk - nincs sok értelmük. A versenyzők többsége már a 66. körig bezárólag kiment a boxba intermediate (a Force Indiák, a Hondák és Sébastien Bourdais esetében extrém eső-) gumikért, ám egészen a 69. körig a száraz pályára való gumikat használó Glock Toyotája volt a leggyorsabb autó a pályán. Timo még az utolsó előtti körben is csupán 3.4 másodpercet vesztett Lewis-szal szemben, a zuhé azonban akkor annyira rákezdett, hogy az utolsó körben 16.7 másodperccel lelassult önmagához képest. De a szintén száraz gumikat használó Trullinál egy hajszállal (69 századmásodperccel) így is gyorsabb volt, és kettejük egymáshoz feltűnően közeli időeredménye azt bizonyítja, hogy a száraz gumikból az adott pályaviszonyok között annyit lehetett kihozni. Glock tehát nem lassított le, hogy elengedje Lewis-t.

Az utolsó körök időeredményei
Látszik, hogy a száraz gumik hogyan lettek egyre lassabbak a Toyotákon

Kivastagítva azoknak az időeredménye van, akik az adott körben abszolút leggyorsabbak voltak

Másfelől az ember hajlamos úgy megítélni az ilyen helyzeteket, mintha a versenyzők a pilótafülkéből ugyanazt látnák, mint ő a képernyőkön. Holott Glock-nak (és, ha már itt tartunk, Vettelnek), ahogy ezt később el is mondták, fogalmuk sem volt, hogy pontosan hányadik helyért harcolnak, és mindez milyen hatással lehet a világbajnoki küzdelemre; ők csak megpróbáltak minél előrébb végezni, ahogy bárki más is tette volna a helyükben. Ilyen zűrzavaros időjárási körülmények között, nem tervezett kerékcserék után, amikor az sem világos, hogy ki járt már a boxban, és ki nem, belülről a szokásosnál is nehezebb kibogozni a szálakat. És a csapatuktól a rádión sem bombázzák felesleges információkkal a pilótákat. Ebben a konkrét esetben Glock-kal közölték, hogy Vettel közeledik hozzá, Hamiltonról azonban nem is mondtak neki semmit. Nem kellett.

Lewis végül 6 másodperccel Timo előtt ért célba; akár úgy is felfoghatjuk, hogy ennyin múlt a világbajnoki győzelme. Ez azonban aligha lenne méltányos - a vb sohasem egyetlen futamból áll, és Lewis Interlagos-ban különben is csak azt tette, amit tennie kellett. Máskor azért kritizálták, mert túl sokat kockáztatott, most tehát igazságtalan lenne amiatt hibáztatni, hogy óvatos volt.

Michael Schumacherhez hasonlóan Lewis is jó úton halad afelé, hogy félreismerjék, és arrogánsnak állítsák be, amikor valójában nem az. A brit sajtó agyonsztárolja, a kívülről érkező támadásoktól pedig megszállottan védik, ezért nehéz hiteles képet kapni a személyiségéről. Az kétségtelen, hogy az aurája némi elszigeteltséget, vagy inkább felülemelkedettséget sugároz, és nem igazán vegyül a társai közé, mintha kissé felülről nézné őket, dehát mostanában minden igazán nagy versenyző ilyen volt. Ugyanezt a légkört lehetett érezni Michael körül is, és ez a jelenség, amely tulajdonképpen a hatás-ellenhatás elvén alapszik, nem különösebben meglepő: aki különbnek érzi magát a többieknél, azt idővel automatikusan ki is közösítik. És igen, a feltűnően gyors sikerek önmagukban is mindig visszatetszést keltenek. Az F-1 azonban, ebben Lewis-nak tökéletesen igaza van, nem népszerűségi verseny.

És ne tegyünk úgy, mintha a győzelem érdemtelenül az ölébe hullott volna. Lewis már gyerekkora óta mindent arra az egy lapra tett fel, hogy sikeres legyen az F-1-ben (bár a gimi focicsapatában együtt játszott Ashley Young-gal, aki ma az Aston Villa középcsatára, és az edzője azt mondja, simán lehetett volna belőle futballista is), de nem csak ő, hanem a családja is rengeteg áldozatot hozott ezért. Nem voltak tehetősek, mint például Ayrton Senna szülei, és ha nem tudjuk, hogy az édesapja, Anthony azért nyergelt át az IT-bizniszbe, s végül azért alapított saját céget, mert finanszírozni szerette volna Lewis gokartos pályafutását, nem érthetjük meg igazán, hogy miért van ott vele minden egyes nagydíjon. Ez nem egy szimpla apa-fiú viszony; nem arról van szó, hogy Lewis kezét folyamatosan fogni kell. Anthony azóta a menedzsere, hogy egy sok évvel ezelőtti karácsonyra, miután Lewis távirányítós autókkal (a felnőttek között!) 2. lett a brit bajnokságban, ezért a BBC híres gyerekműsorába is meghívták, vett neki egy gokartot. A szülei még 2 éves korában elváltak, és már 12 éves volt, amikor az édesanyja, Carmen elengedte Anthonyhoz, mert úgy érezte, hogy ő jobban tudta egyengetni a pályafutását. Nem csekély áldozat; ezt a sikert nem adták ingyen.

Ahogy nem adták ingyen a McLarennek sem. A tavalyi kémbotrány után, azok után, hogy Mika Häkkinen 1999-es győzelme óta egyetlen vb-t sem nyertek, a talpraállásuk elismerésre méltó volt. És lássuk be: azért verték meg a Ferrarit, mert csapatként szervezettebbek voltak, és egyenletesebben teljesítettek. Le a kalappal előttük.

Miközben Lewis szíve a torkában dobogott, ahogy Glock Toyotáját üldözte, és vészesen fogytak előtte a méterek, Felipe türelmetlenül várta, hogy a rádión közöljék vele az eredményt. "Nyugi, nyugi!" - mondta a versenymérnöke, Rob Smedley. - "Még le kell csekkolnom Hamiltont." A végkifejlet drámaiságát mi sem fejezte ki jobban, mint az, hogy abban a pillanatban, amikor átszelték a célvonalat, a saját célvonalukat, mindketten világbajnoknak érezhették magukat - de mindig az nevet, aki utoljára nevet. Felipe már a 3-as kanyarnál tartott, amikor Smedley szólt neki, hogy Lewis megelőzte Timót, s ezzel feljött az 5. helyre. Az ő versenye is ekkor ért igazán véget; nem akkor, amikor fél perccel korábban leintették a kockás zászlóval. Azzal még semmi sem dőlt el.

Felipe egész hétvégén bámulatosan vezetett, és - amit egy évvel ezelőtt szinte senki, de talán még két hete is kevesen hittek volna - nagyszerűen megbirkózott a nyomással. Míg Lewis-on, legalábbis a vezetésén, péntektől kezdve meglátszott a feszültség, ahogy el-elfékezte magát itt-ott, ő egyetlen hibát sem követett el, és mesterhármassal nyert a hazai pályáján. Ráadásul olyan körülmények között, amelyekről még nemrég is azt mondtuk volna, hogy egyértelműen Lewis-nak és a McLarennek kedveznek; ám most vízen és szárazon egyaránt Felipe volt a leggyorsabb. Az egész mezőnyből egyedül ő tudott 1:13-as kört futni, de ő a második boxkiállása előtt, a 34-37. körben zsinórban négyszer is. Vettel ugyan a verseny két szakaszában is feltűnően közel került hozzá, és úgy tűnt, mintha üldözné, ez azonban csupán csalóka látszat volt, mert abból adódott, hogy a Toro Rosso először 11, majd 20 körrel kevesebbre való benzint cipelt, mint a Ferrari. Felipét még a verseny végén eleredő eső sem tudta úgy megzavarni, ahogy például tavaly, a Nürburgringen; a 69. körben, amikor még a száraz gumikon köröző Glock volt a leggyorsabb, intereken egyedül ő volt képes 1:20 alá szorítani a köridőt.

Noha személyesen neki is voltak olyan hibái az idény során, amelyekért végül nagy árat kellett fizetnie, kétségtelen, hogy a Ferrari több pontot bukott el Felipének, mint a McLaren Lewis-nak. Ha egész évben olyan szervezetten dolgoztak volna, ahogy Interlagos-ban, alighanem senkinek nem lett volna esélye ellenük, mert összességében az ő autójuk tűnt a leggyorsabbnak; ebből azonban már csak az utólagos tanulságokat vonhatják le.

Brazíliában megint azzal a gyilkos precizitással dolgoztak, amit a Schumacher-korszakban megszokhattunk tőlük. Már az is feltűnő volt, hogy az időmérőn milyen magabiztosan, kapkodás nélkül menedzselték Massa köreit: a Q1-ben és a Q3-ban mindig egy fázissal a többiek, azaz a nagy hajrá előtt küldték ki őt, ami persze a pályaviszonyok szempontjából nem volt optimális, viszont cserébe elkerülte a potenciálisan veszélyes forgalmi dugót. A Q2 végén pedig nem szerepeltették a második rohamban, amivel megspóroltak neki egy garnitúra lágy keverékű gumit - jóllehet, erre végül nem volt szüksége, ha másnap nem esik az eső, hasznos lehetett volna.

És a Ferrari stratégái ezúttal a versenyen is nagyon észnél voltak. Könnyen megeshetett volna, hogy a merészen taktikázó Alonso vagy Vettel beférkőzik eléjük; mindketten három helyet javítottak azzal, hogy már a 9. körben kimentek a boxba száraz pályára való gumikért (A Toro Rosso nagy húzása az volt, hogy alig pumpált benzint Seb autójába, ezért 2.2 másodperccel kevesebb időt kellett töltenie a boxban, mint például Lewis-nak), s noha a többség a 11. körben cserélte le az intereket, Felipe a 10-edikben tett így - pontosan akkor, amikor gyorsabbak lettek a száraz gumik. És a verseny végén, a második esőnél, sokan azt hitték, hogy Felipe elbukta a győzelmet, amiért nem hívták ki interekért a boxba a többiekkel együtt - holott a Ferrari precízen kiszámolta, hogy így is megtarthatja a vezetést, ráadásul nyer egy plusz kört, hátha mégiscsak eláll az eső. Ebben a kiélezett helyzetben, amikor nem hibázhattak, sem Felipének, sem a munkatársainak nem remegett meg a keze.

Felipe viselkedése a verseny után, az a méltóság, az az őszinte és szemmel látható, mégis férfias megrendültség, amivel a vereséget fogadta, még a Ferrarival hagyományosan kevéssé szimpatizáló brit újságírók körében is sok hívet szerzett neki. Talán éppen az egyikük foglalta össze a legfrappánsabban ezt a drámai végjátékot, amikor azt írta: "Aki ezek után nem tartja bajnoknak Felipe Massát is, az egész egyszerűen bolond."

És ez nem pusztán kegyes hazugság: Interlagos-ban mégiscsak két győztes avattak. Szebben nem is lehetett volna megkoronázni ezt káprázatos évet...