Miközben a világ Lewis Hamiltonra figyel, aki átértelmezte mindazt, amit az újoncokról hittünk, lopva érdemes vetni egy pillantást két másik fiatalra is. Nico Rosberg és Heikki Kovalainen ugyanis a kevéssé meggyőző kezdet után, szinte észrevétlenül a nagymenők közé tornázta fel magát.

2004-ben, az F3 legjobbjait az egész világról összegyűjtő makaói viadal második időmérő edzésén olyan sorrend alakult ki, amely szinte látnoki pontossággal jelezte előre, hogy kik fogják véghezvinni a Forma-1 küszöbönálló generációváltását. A leggyorsabb egy bizonyos Robert Kubica volt; mögötte Lewis Hamilton végzett; a 4. Nico Rosberg, az 5. pedig Nelsinho Piquet lett. Ha valaki egy isteni sugallattól vezérelve abban a pillanatban kiszúrja ezt a négy embert, és hosszú távú szerződést ajánl nekik (persze ha némelyikük, például Hamilton, nem rendelkezett volna már akkor is ilyennel), ma alighanem ő lenne a boxutca császára.

Utólag azonban, mint mindig, könnyű okosnak lenni. Azon a futamon 32 ígéretes fiatal indult, de közülük máig csupán a fenti négy jutott fel az Olümposz csúcsára. A győztes pedig, azaz a francia Alex Prémat - aki egyébként abban az évben a másik nagy gyűjtőversenyt, a zandvoorti F3 Masters-t is megnyerte - jelenleg a DTM-ben sínylődik, miután a pályafutása tavaly, a GP2-ben gellert kapott rombolóan hatékony csapattársán, a Lewis Hamiltonként elhíresült égi tüneményen.

Vagy vegyük Zandvoortot, ahol Rosberg a 6., Hamilton szorosan a nyomában a 7., Piquet pedig a 8. helyen ért célba. Ahogy már volt róla szó, ezen a versenyen szintén Prémat diadalmaskodott, ám rajta kívül Eric Salignon, Adam Carroll, James Rossiter és Lucas di Grassi is megelőzte Rosbergéket. Honnan kellett volna tudnia akkor bárkinek, hogy mégis éppen a fenti hármas (és a 20. helyen végző Adrian Sutil) útja fog elvezetni az F1-ig? Ehhez már valóban látnoki képességekre lett volna szükség.

Ha még nem lenne világos, arra próbálok kilyukadni ezzel a némileg talán kacskaringós eszmefuttatással, hogy az ember alaposan melléfoghat, ha a kezdeti eredményeik alapján akarja megítélni a fiatal versenyzőket. Hamilton vagy Kubica leendő kíválósága nem volt nyilvánvaló akkortájt, amikor még együtt szaggatták a gokartpályák aszfaltját - nem mutatott rájuk egy piros nyíl, hogy íme, hát ők lesznek azok, akik, és nem magasodtak ki két fejjel a gyerekseregből, mintegy elegánsan megkönnyítendő az ifjú tehetségekre vadászó menedzserek életét. A siker csupán a génjeikben és a sorsukban volt rejtetten kódolva, s Flavio Briatore legyen a talpán, aki valóban korán, biztos szemmel felismeri az ilyesmit.

Az egyes eredmények mindig a versenyző pillanatnyi felkészültségét tükrözik, márpedig a pillanatnyi felkészültségük - különösen a pályafutásuk korai szakaszában - jórészt azon múlik, hogy a fejlődési görbéjük mely szakaszánál tartanak éppen. Fiatalok között egy-két éves aszinkronitás is döntő lehet. 2004-ben például Rosberg 70 ponttal és 3 győzelemmel 4. lett az F3 Euroseries bajnokságában, míg Hamilton 69 ponttal és 1 győzelemmel az 5. helyen fejezte be az idényt. Ez a felszínes szemlélő számára azt sugallja, hogy Rosberg volt a jobb, a helyzet azonban a valóságban az, hogy ő akkor már a második évét töltötte a sorozatban, Hamilton viszont csak az elsőt. És a következő szezonban Lewis, mint tudjuk, 15 győzelemmel és 13 pole-lal lemosta a pályáról az ellenfeleit, sőt, abban az évben mesterhármassal nyert Zandvoortban is.

Hogy miért? Azért, mert fejlődött. És mindenkinek más a fejlődési görbéje. Vannak, akik korán eljutnak egy viszonylag magas szintre, de ott meg is rekednek (lásd, mondjuk, Jean Alesit); mások gyengébben kezdenek, végül mégis messzebbre jutnak (Felipe Massa, vagy - noha ő nem ez a kategória - Pedro Diniz); és néhányan, az igazi kiválasztottak, villámrajtot vesznek, mégis úgy tűnik, onnan is fejlődnek szinte végeláthatatlanul (Michael Schumacher). Ezernyi variáció létezik, a görbe elejéből kiindulva tehát jóformán lehetetlen következtetni a végére, ezért mondom, hogy a korai skatulyázással vigyázni kell. Végső soron, s ezzel minden jó pedagógus is tisztában van, nem az a lényeg, hogy az ember pillanatnyilag mit tud, hanem az, hogy mit lehet kihozni belőle. A látszat pedig gyakran csalóka.

Hamilton idei teljesítménye bámulatos, szenzációs, megmagyarázhatatlanul és sokkolóan szuper, s még akármennyi szuperlatívuszt teljes joggal elmondhatnánk rá, ennek ellenére - és ezzel semmiképpen nem az érdemeit kívánom kisebbíteni - úgy gondolom, három árnyaló tényezőről a korrektség kedvéért nem illik megfeledkezni: (1) Lewis az első pillanattól kezdve a legjobb, vagy mindenesetre az egyik legjobb autóban ül; (2) a McLarennél lélektanilag olyan stabil helyzetben van, amilyenbe a legtöbb versenyző a pályafutása során soha, sehol nem kerül; (3) a fejlődési görbéjének későbbi szakaszában, azaz felkészültebben érkezett az F1-be, mint általában szokás. Az utolsó pont persze egyelőre vita tárgya, nem több sejtésnél, mert simán elképzelhető, hogy Lewis rám cáfol, és a következő években drámai mértékben még tovább fog fejlődni (ebben az esetben az ellenfelei tényleg nyugodtan szögre akaszthatják a sisakjukat, és elmehetnek dolgozni a jekatyerinburgi gyufagyárba). Én a magam részéről mégis azt gondolom, Hamilton már megtette a legnagyobb lépést, ezért a teljesítménye 2008-ra nem fog olyan ugrásszerűen javulni, mint Nico Rosbergé tavaly óta.

Rosberg kíváló példa arra, hogy a fejlődés nem előre meghatározott, azaz determinisztikus, hanem a múlt és a jelen végtelenül összetett hatásaiból szervesen formálódó, sztochasztikus folyamat. Nico a 2006-os bahreini idénynyitón ugyebár azzal mutatkozott be, hogy végigelőzte a fél mezőnyt, és megfutotta a verseny leggyorsabb körét, de csodagyerek-imázsa később, ahogy szembesült a fáradságosan hosszú szezon mindennapi realitásaival, alaposan megkopott. Még egyetlen év sem telt el F1-es pályafutásából, amikor a közvélemény máris felmagasztalta, majd közvetlenül ezután szinte teljesen megfeledkezett róla, mint valami fészerben porosodó, szétmállott faszentről.

Csakhogy Rosberg nem hagyta magát beskatulyázni a be nem váltott ígéretek közé, és idén olyan teljesítménnyel vágott vissza, amely Hamiltonéhoz hasonlóan bátran nevezhető fenomenálisnak. Az eredményei persze nem annyira látványosak, hiszen Lewis-szal ellentétben nem egy élvonalbeli autóban ül, de azt kevesen mernék megkérdőjelezni, hogy a Williams-ből kihozza, amit lehet. Sőt, alkalmasint még többet: akárcsak Jarno Trulli és Mark Webber, ő is a Q3 rendszeres, az élcsapatok mágikus körén kívüli szereplője. Ehhez képest a Williams másik versenyzője, Alex Wurz egyszer sem jutott el a kvalifikáció döntőjéig, és csúfos, 1:11 arányban kikapott Rosbergtől az időmérőn.

Ez igencsak meggyőző fölény. Természetesen nem tudhatjuk, hogy a tévesen tesztpilótai tétlenségnek tartott állapotban sokak szerint berozsdásodott Wurz mennyire jó összehasonlítási alap, annyi azonban biztos, hogy a McLarennél végig remek véleménnyel voltak róla, és - amíg náluk dolgozott - Pedro de la Rosával szemben egyértelműen őt tekintették az elsőszámú tesztelőnek. Mindenesetre tény, hogy Rosberg idén a földbe döngölte jóval rutinosabb csapattársát; igaz ugyan, hogy paradox módon neki van kevesebb pontja, ám ez legfőképpen Wurz szerencsés (vagy legalábbis valószínűtlen) montreali 3. helyezésének köszönhető. A versenyeken elért eredmények tekintetében Rosberg 5:3-ra vezet.

Ráadásul, ami még árulkodóbb, a nagydíjhétvégéken mért átlagos különbségek terén (melybe minden edzésről, az időmérő mindhárom etapjából, valamint a versenyről az egyéni legjobb időeredmények számítanak bele) Rosberg 12:0 arányban kiütötte csapattársát, mégpedig többnyire tekintélyes fölénnyel. Wurz a legközelebb, 0.026 másodpercre, Silverstone-ban került hozzá, Kanadában viszont a már említett dobogós helye ellenére 1.064 másodperc volt a hátránya. Nem vitás, hogy Rosberg, az aranyhajú csodagyerek, aki korai tinédzserkorában versenyszerűen teniszezett, s akit felvettek a londoni Imperial College-be, mert az egyetemen aerodinamikát akart tanulni, idén feljebb lépett egy szinttel. Ironikus módon eredetileg Hamilton előtt járt: a németországi Formula BMW bajnoki címét három évvel, a GP2-ét egy évvel korábban nyerte meg, mostanra mégis - legalább - egy évvel mögötte kullog. Mondom, a fejlődés kiszámíthatatlan.

Rosbergnek 2005-ben, a GP2-ben volt egy Heikki Kovalainen nevű ellenfele, akit végül óriási csatában utasított maga mögé. Az idény első felében Kovalainen volt a gyorsabb, de Nico csapata, az ART, Magny-Cours magasságában talált valamit, és attól kezdve ő uralta a terepet. Végül mindketten 5 győzelemmel és 12 dobogós hellyel zárták az évet, a bajnoki cím azonban Rosbergé lett, aki Heikki 2 pole-jával és 1 leggyorsabb körével 4 pole-t és 5 leggyorsabb kört tudott szembeállítani. Kovalainen akkor azt mondta vetélytársáról: "Biztosra veszem, hogy minden szempontból jobb vagyok nála, de idén kétségkívül ő végezte az eredményesebb munkát, ezért gratulálok neki. Ettől függetlenül azt hiszem, képes vagyok rá, hogy legyőzzem, és a következő lépésnél már én legyek előnyben."

Ahhoz képest, hogy milyen régóta várták, és mennyit beszéltek róla, Heikki útja eddig méltánytalanul rögös volt a Forma-1-ben. Ez egyrészt annak köszönhető, hogy Hamilton átértelmezte mindazt, amit az újoncokról hittünk, így az ő - egyébként talán könnyebben megbocsátható - kezdeti bukdácsolása otromba pofáraesésnek tűnt. Másrészt annak, hogy a 2004-es Bajnokok Tornáján legyőzte Michael Schumachert. Ez akkoriban nagy diadal volt Heikki számára, amely valószínűleg hozzájárult ahhoz, hogy az F1 látóterébe kerüljön, ugyanakkor nevetséges módon azonnal irreális elvárásokat is támasztott vele szemben. Azért mondom, hogy "nevetséges módon", mert bármennyire is rangos esemény, a Bajnokok Tornája mégiscsak egy gálameccs csupán, annak minden előnyével és hátrányával. Egyetlen versenyről van szó, a körülmények bizonyos fokig ad hoc jellegűek, a felhasznált autók esetlegesek, a beállításokban nem lehet elmélyülni - magyarán a véletlen szerepe, ha nem is feltétlenül döntő, mindenesetre jelentős. Az ott aratott, szép és megérdemelt győzelem alapján új Alonsónak kikiáltani Kovalainent nem csak röhejes, hanem veszélyes is volt, így végső soron lehetséges, hogy az a siker többet ártott, semmint használt neki.

Ugyanakkor hozzá kell tennünk, hogy Heikki a komoly fórumokon is bizonyított: mielőtt a GP2-ben összecsapott Rosberggel, elhódította az azzal a sorozattal csaknem egy szinten álló World Series by Nissan (a mai World Series by Renault elődje) bajnoki címét. Az viszont aligha kétséges, hogy a túlzó elvárások - melyeket Flavio is buzgón és némileg felelőtlenül táplált, amikor a 2007-es idény kezdete előtt váltig hangoztatta, hogy egy újonc is megnyerheti az F1-es világbajnokságot (és, úgy tűnik, tényleg...) - sarokba szorították Heikkit. Joggal érezhette, hogy gyors siker vár rá, s amikor ez elmaradt, ráadásul - Pat Symonds emlékezetes szavaival élve - az idei Renault is "szuboptimális szárazföldi járműnek" bizonyult, Kovalainen bepánikolt és kapkodni kezdett. A csúfos ausztráliai lebőgést és Flavio bántóan nyílt reakcióját valószínűleg senki sem felejtette el.

A Renault azonban a dorgálás ellenére bízott Kovalainenben. "Tavaly sokezer kilométert tesztelt nálunk, és valamit elmondhatok róla: képes olyan tempóra, mint Fernando" - mondta Symonds az F1 Racingnek. - "Ezért szörnyen csalódott vagyok, hogy nem tudtunk megfelelő autót biztosítani számára, akárcsak amiatt, hogy ez ilyen színben tűnteti fel őt. Én biztosan tudom, hogy ennél több van benne. Ő is tudja, hogy sokkal jobb ennél, és nem szabad elveszítenie a hitét."

Becsületére legyen mondva: nem veszítette el. A nagy visszatérésért járó díjat idén alighanem Felipe Massa érdemelte ki, aki a sepangi és a hungaroringi pofon után is felállt a padlóról, hogy pole pozícióval és győzelemmel sózzon oda az ellenfeleinek, mielőtt elbíznák magukat, de a valóságban Heikki produkciója sem kevésbé elismerésre méltó. Az év elején porig alázta őt Giancarlo Fisichella - az a Fisichella, ne felejtsük el, aki Alonso mellett lehangolóan középszerűnek tűnt -, különösen Melbourne-ben, ahol Kovalainen átlagosan 0.696 másodperccel volt lassabb nála.

Heikki azonban nem hagyta magát, és a kritikák ellenére folyamatosan fejlődött. Sepangban és Bahreinben úgy tűnt, máris pariban van csapattársával, ám a mélypont csak Monacóban és Montrealban jött el, ahol 0.914 illetve 1.206 másodperc volt az átlagos lemaradása (ironikus, hogy a kaotikus körülmények jóvoltából mégis Kanadában érte el eddigi legjobb eredményét: 4. lett). Csakhogy a jelek szerint Montreal volt egyben a fordulópont is, mert az azóta lefutott 6 verseny hétvégéje közül 4-en Kovalainen már gyorsabbnak bizonyult Fisichellánál.

A tendencia, úgy tűnik, egyértelmű. A Renault-nál az idény elején agyondicsérték Fisichellát, aki Alonso távozása után állítólag visszatalált korábbi önmagához, és joggal: Giancarlo az év első öt nagydíja közül négyet pontszerző helyen fejezett be. A baj csupán az, hogy az azóta eltelt hét versenyből már mindössze kétszer végzett az első nyolc között, míg Kovalainen hatszor, ami oda vezetett, hogy Heikki Isztambul után meg is előzte csapattársát az összetettben. Miközben ő felfelé pedálozott, Fisichella szép lassan visszasüppedt az Alonso-kori katatóniába, úgyhogy per pillanat egy lyukas garast sem adnék azért, hogy a Renault Nelsinho Piquet ellenében meghosszabbítja a szerződését. Kovalainen önerőből, ellenszélben megfordította a trendet, amihez bizony ember kell.

Volt tehát abban valami sorsszerű, ahogy ez a két srác - Nico Rosberg és Heikki Kovalainen - a Török Nagydíj alatt végig egymással küzdött. Ezúttal Heikki ült a jobb autóban, de Nico az első etap során (amely számára 4 körrel rövidebb volt) nem engedte 2 másodpercnél jobban meglógni őt. A boxkiállásnál lemaradt tőle, de a második szakaszban ismét egyre közelebb került hozzá, mígnem aztán az utolsó etapra, immár a lágyabb (közepes) gumikon a nyakába kapta Robert Kubica BMW-jét, és többet kellett hátrafelé figyelnie, mint előre. Kovalainen eközben üldözőbe vette a defekt utáni szárnysérüléssel küszködő Hamiltont, akit kis híján sikerült is levadásznia. A rivaldafénytől távol mindketten elismerésre méltó teljesítményt nyújtottak.

Hát persze, hogy mindig az lesz a figyelem középpontjában, ami az élen történik, és nincs is ezzel baj. Néha azonban nem árt hátrébb pillantani egy-két sorral, hátha kiderül, hogy minden előítéletünk dacára ott is készülődik valami. Rosberg és Kovalainen sora nehezen indult, vagy éppenséggel könnyen indult, de nehezen folytatódott, mostanra mégis mindketten legyőzték a démonaikat, hogy bizonyítsák: a fejlődés nem feltétlenül lineáris.

Ja, és hogy ki lett a hiányzó harmadik annak a bizonyos 2004-es, makaói versenynek az időmérőjén? Richard Antinucci. Azon a novemberi napon megelőzte Nico Rosberget és Nelson Piquet-t, de most, az F3 Euróban eltöltött két év után az Indy Pro sorozatban indul, s az F1-ben csak hírből ismerik. Ha úgy tetszik, ő volt a kakukktojás...

* * *

Ezt az év elején álmomban sem gondoltam volna, mégis tény, hogy Kimi Räikkönen világbajnoki esélyeit éppen az időmérőkön elkövetett hibái sodorják végveszélybe. Különös, hogy annak az embernek, akit egyetlen körben a mezőny leggyorsabb tagjának tartottak - és sokan ma is annak tartanak -, ez legyen az Achilles-sarka.

Ha valaki, hát Kimi nem kifejezetten hisztis típus, a megfigyelők egy része mégis úgy érezte, hogy Isztambulban azért futott egy pusztítóan gyors kört két körrel a verseny vége előtt, mert ezzel a nyílt, ámde kissé szemtelen módszerrel akart üzenni a Ferrarinak (és persze a külvilágnak). Nem csoda, ha böki a csőrét, hogy a Hungaroring után megint egy lassabb autót kellett kötelességtudóan csaholó juhászkutyaként, hűségesen elterelgetnie a kockás zászlóig, a helyzet azonban az, hogy ezt - a Ferrari ismert, első körös nehézségei mellett - elsősorban saját magának köszönheti.

Az isztambuli Q3-ban egy körrel kevesebb benzin volt az autójában, mint Felipe Massáéban, a pole-t tehát papíron neki utalták ki. Csakhogy a pálya utolsó kanyarjában besokallt, miközben Felipe (ahogy idén szép csendben szokásává vált) a hajrában tudatosan összerakott, precíz kört futott, és különösen ügyelt rá, hogy éppen azon a részen, a célegyenes előtt - ahol rengeteg időt lehet veszíteni - ne vállalja túl magát. Üzemanyagkorrigáltan Hamilton még nála is gyorsabb volt, de a pole Felipéé lett, arra pedig már bátran lehet számítani, hogy a Ferrari a versenyen erősebb lesz, mint az időmérőn.

Kimi jóformán egész hétvégén gyorsabb volt Felipénél (csak a szombati szabadedzés és a Q3 kivétel), és a verseny végén, ráadásul a kemény gumikon, odavágott egy eszetlenül tempós kört. Na bumm. És akkor mi van? Ha a Q3-ban könnyebb az autód, előrébb kell végezned a rajtrácson, hiszen előbb fogsz tankolni is. Ez idén csaknem minden csapatnál, minden esetben így történt, egész egyszerűen azért, mert így a logikus. Szóval ebben az esetben az egyetlen, akinek Kimi joggal üzenhetne, az ő maga.

Vissza a feladónak.