A világbajnok végül az év leggyorsabb embere lett, a Ferrari viszont az év legfontosabb versenyén az év legnagyobb stratégiai baklövését követte el. De vajon pontosan mekkorát?

Hallották Sebastian Vettel hangját a rádióban, amikor szólt a Red Bullnak, hogy nem érti rendesen, amit mondanak, ezért írjanak ki mindent a táblára is? Elképesztően nyugodt volt. Mintha csak azt közölte volna, hogy "skacok, leugrok a sarki közértbe egy doboz tejért, rögtön jövök..." Ez a higgadtság nyerte meg neki az Abu Dhabi Nagydíjat - és a világbajnoki címet.

Gondolhatjuk úgy, hogy a Red Bullnak ezzel a technikai fölénnyel már korábban pontot kellett volna tennie a küzdelem végére. Van is benne valami - de jobb később, mint soha. Gondolhatjuk úgy, hogy Seb csak egy tejfelesszájú kölyök, apuci kedvence, akinek a feneke alá tolták a legtutibb verdát, hogy kedvére száguldozzon a világ legdrágább aszfaltozott parkolóiban, és manapság különben is annyira fiatal gyerekek kezdik nyerni a vb-ket, hogy a szerelőknek lassan pelenkázniuk és cumiztatniuk is kell majd a boxkiállások alatt. Ebben is van valami - de csak valami. Semmiképpen sem a lényeg.

Seb nem egy elkényeztetett ficsúr. És fiatal, igen, de nem éretlen. Nagy különbség. Sőt: ahhoz képest, hogy 23 éves, elég derekasan viseli a terhet, ami azzal jár, hogy néhányszáz ember munkája és néhányszáz dollármillió sorsa múlik a reflexein. Hiába néz ki úgy, mint egy parkban lebzselő kisiskolás, aki épp a napköziből szabadult, nagyon is helyén van az esze. Jobbat mondok: egyenesen szimpatikus. Nekem legalábbis. A tökösség, mert anélkül nem lehet padlógázzal belemenni egy beláthatatlan kanyarba, megvan benne, viszont arrogánsnak Sebet én még nem láttam; pillanatokra be tud gőzölni ő is (lásd Isztambul), hát hogyne, de alapvetően mindig tisztelettudó. Szemtől szemben mosolygós, kedves, laza és barátságos. Rámenős, de nem nyomulós; határozott, de nem erőszakos. Ha hiszik, ha nem, tényleg így van. Adja isten, hogy a siker ne változtassa meg.

És pontosan tudja magáról, hogy mennyire szerencsés. "Végső soron csak annyi a lényeg, hogy találjunk valamit, amit tényleg szeretünk csinálni" - mondta. - "Ha ez az autósport, hát akkor az autósport. Ha a foci, akkor a foci. Ha az ember megtalálja azt, ahol kikapcsolhat, és ahol azt csinálhatja, amivel a legjobban érzi magát, szerintem máris a kezében van a kulcs. Az a bizonyos végső adalék már a Forma-1 alatti kategóriákban is a szenvedélyből és az élvezetből adódik. Nem akarom, hogy túl filozofikusan hangozzon, amit mondok, de egész évben rengeteget utazunk, rengeteg helyen járunk, rengeteg új embert ismerünk meg, és én egyszerűen attól vagyok nagyon boldog, hogy azt csinálhatom, amit igazán szeretek." Nyálas? Lehet; de bevált.

A suhancos, néha szinte már lötyögősen laza külső, hogy ezzel a bárgyú fordulattal éljünk, tudatos és kemény jellemet takar. Az Abu Dhabi Nagydíj hétvégéje jó példa erre. Sebnek sikerült az, ami ilyen helyzetben rendkívül nehéz, s épp ezért rendkívül keveseknek is sikerül: kizárta a külvilágot. Kitűzte maga elé azt a feladatot, hogy megnyeri a versenyt, és megértette magával, hogy a többi úgysem rajta múlik. Egyszerűnek hangzik? Nem az. A Forma-1-ben rengeteg dolog van, ami egy átlagos versenyhétvégén is elvonhatja a versenyző figyelmét - a vége-hossza nincs interjúk, a folyamatos jópofizás a csapat fontos vendégeivel, a zsúfolt paddock, ahol minden lépését fotósok hada követi, a fényűző környezet, a kimerítő utazás, az állandó nyüzsgés -, de ilyenkor, amikor nagy a tét, a nyomással a legnehezebb megbirkózni. Nem véletlen, hogy döntő szituációkban még a világbajnokoknak is hajlamos megremegni a kezük. Nézzék csak meg Mark Webbert: egész hétvégén Seb után kullogott. Az arcára volt írva, hogy már akkor vereséget szenvedett, amikor még ki sem hajtott a pályára. Péntektől kezdve Seb telemetriáját bogarászva próbálta kitalálni, hogyan lehetne gyorsabb; pedig így gyorsabb senki sem lehet, legfeljebb ugyanolyan gyors. Mintha Mark legbelül egy pillanatra sem hitte volna el, hogy tényleg világbajnok lehet.

Seb ehhez képest leszegett fejjel ugrotta át az akadályokat, anélkül, hogy hagyta volna zavartatni magát. Amennyire lehetett, igyekezett kerülni az embereket. Kimire gondolt, aki mindig olyannak tűnt, mintha valahol máshol járna, és magasról letojná azt a hisztériát, ami körülveszi. Amikor kiderült, hogy a Yas Marina aszfaltja hiába sötét, s szívja magába gyorsan a forróságot, túl sima, ezért még a szuperlágy gumik bemelegítéséhez is több körre van szükség rajta, közönyösen megvonta a vállát, és bevállalta, hogy csak egyetlen lehetősége legyen mért kört menni a Q3-ban. Mit számít? Így is zsebre vágta a pole-t. Amikor a verseny 10-11. köre tájékán szemcsésedni kezdtek a gumijai - számított erre, hiszen ez volt az ára annak, hogy a Q3-ban 3 mért kört tett meg velük -, ezért Lewis Hamilton hamar felzárkózott hozzá, nem hagyta megzavarni magát, és türelmesen kivárta, amíg a slickjei újra erőre kapnak. Amikor a kivetítőkön néhány pillanatra látta, hogy az egyik Renault mögött egy McLaren, a másik mögött egy Ferrari van, önfegyelmet gyakorolt, és nem kezdett találgatni; sőt, már előre kérte a csapatát, hogy menet közben ne adjanak neki felvilágosítást a többiek helyzetéről. Neki csak egyetlen dolga volt: megnyerni a versenyt. Még akkor sem tudta, hogy ő lesz a világbajnok, amikor átszelte a célvonalat.

Nyilván neki is vannak hibái - felesleges azt a látszatot kelteni róla, hogy csak azért, mert megnyerte a vb-t, hirtelen übermensch lett. Ugyanaz az ember most is, aki volt. Ugyanaz, aki Isztambulban kilökte Webbert, és még neki állt följebb; ugyanaz, aki Spában megtorpedózta Jenson Buttont, aztán összeütközött Tonio Liuzzival. (Tegyük hozzá: este felhívta telefonon Jensont, hogy bocsánatot kérjen tőle.) És igen, talán az a vád is jogos vele szemben, hogy kiélezett versenyhelyzetben nem mindig elég rámenős, és néha rosszul méri fel a szituációkat.

De ha olykor értékes pontokat bukott is el a hebehurgyaságával, a műszaki nyűgök és a balszerencse még több ponttól fosztotta meg. Mindjárt Bahreinben elvesztett egy győzelmet, és csak 4. lett egy gyújtógyertya-hiba miatt. Egy versennyel később, Melbourne-ben az élről esett ki a kerékhibával. Silverstone-ban összekoccant Hamiltonnal a rajtnál, defektet kapott, és hátraesett. Koreában ismét egy győzelmet bukott el, amikor a célvonaltól karnyújtásnyira elfüstölt a motorja. Hibák nélkül idén egyik világbajnoki aspiráns sem úszta meg, de Seb vesztette velük a legtöbb pontot.

A gyorsasága pedig egy pillanatra sem volt kérdéses. 19 nagydíjból 10 pole azért tűrhető mérleg, nem? Idén senki nem aratott több győzelmet Sebnél, és ő állt az élen a legtöbb (382) versenykörben is. (Mögötte a sorrend: Webber 317, Button 145, Alonso 126, Hamilton 100.) 2010 leggyorsabb embere lett 2010 világbajnoka.

És mondok még valamit: a Forma-1 talán még soha nem volt ilyen jó. Divat szidni ma is, hogy unalmas, nem elég látványos a show, kevés az előzés, nincsenek benne igazi egyéniségek, túl könnyű vezetni az autókat, a stratégia fontosabb a kelleténél, a versenyzők csak PR-majmok, és különben is az egész kóceráj felett a pénz, a pénz, a pénz uralkodik. Blablabla, ez mind bullshit. Ha azon a sejtelmes fátylon át próbáljuk nézni a mai F-1-et, amelyen át gyerekkorunkban annyira misztikusnak és varázslatosnak tűnt, és ha a sport mostani hétköznapjait ahhoz a néhány kiragadott momentumhoz hasonlítjuk, amire még emlékszünk tíz vagy húsz vagy harminc év után is, hát persze, hogy unalmasabbnak fog tűnni. Ez azonban nem több egyszerű nosztalgiánál. Persze, hogy elbűvölőbbnek éreztük, amikor gyerekek voltunk, ezért nem láttunk bele. Persze, hogy a fiatalkori emlékek róla a legmaradandóbbak. Ám a mai gyerekek, higgyük el, éppolyan misztikusnak látják ma is, mint mi hajdanán. Ezekből az évekből éppúgy lesz mire emlékezni, mint a régi időkből. Az ilyesmit nehéz hitelesen mérni, de én például, a Forma-1 iránti idestova negyedszázadnyi rajongásom távlatából, úgy gondolom, hogy soha nem volt több dráma ebben a sportban, és soha nem volt erősebb a mezőnye, mint manapság. Nekem is akadnak kedvenc pillanataim, hát hogyne. Mégis butaság lenne visszasírni valaminek azt az állapotát, amikor mai szemmel nézve még megmosolyogtatóan amatőr jellege volt.

Hat év alatt öt különböző világbajnok: nincs okunk panaszra. Élvezzük ki, amíg tart...

* * *

Utólag könnyű okosnak lenni, és a kibicnek semmi sem drága. Ezt mind tudjuk, ám hiába takarózunk frázisokkal, akkor is tény marad, hogy a Ferrari egy balul elsült boxtaktikával bukta el Fernando Alonso világbajnoki címét. És ez fájt nekik, piszokul. Nem kell sok fantázia hozzá, hogy elképzeljük, vasárnap este a stratégiáért felelős mérnökök érezték magukat a legramatyabbul a csapatnál, ahol amúgy is kiakadt a hangulati kijelző valahol a nulla alatt. De vajon mekkora hibát követtek el valójában? Tényleg nem tudhatták, hogy ha már a 15. körben kihozzák Alonsót a boxba, számukra ilyen siralmasan fog kibontakozni a verseny későbbi szövete, vagy egyszerűen pánikba estek, és elmulasztották kellő alapossággal átgondolni a döntést?

Mert ahhoz kétség sem férhet, hogy a döntésük hibás volt. Ezt ők maguk is elismerték, a számok azonban még árulkodóbbak: mielőtt kereket cserélt, Alonso egyetlen hellyel és 1.9 másodperccel haladt Jenson Button McLarenje mögött, a verseny végén viszont 4 hellyel és 32.7 másodperccel mögötte intették le. Történet vége. Igaz, hogy a Ferrarin talán nem tartottak volna ki annyira sokáig (a 39. körig) a szuperlágy gumik, mint a közismerten simán vezető Jenson McLarenjén, de az időveszteség zöme mindenképpen a taktikájuk közötti különbségből adódott.

Alonso versenye, bár ez akkor nem volt egyértelmű, tulajdonképpen a rajtnál kezdett félresiklani, amikor a pálya poros oldaláról induló Button beférkőzött eléje. Tény, hogy ezzel sem került azonnal vesztett helyzetbe, mert a 4. hely akkor is elég lett volna a világbajnoki győzelméhez, ha Vettel megnyeri a futamot. Csakhogy neccesen: több pozíciót nem veszthetett. Fernando és Seb végül ugyanannyi 1., 2. és 3. hellyel zárta a 2010-es szezont, de mivel Vettelnek eggyel több 4. helyezése volt, ez pontegyenlőség esetén - vagyis ha Alonso az 5. helyen ér célba - az ő javára billentette volna a mérleg nyelvét.

A Ferrari tehát a gyenge rajt után már egyszerűen nem engedhette meg magának, hogy bárki bekerüljön Fernando elé - legyen az akár Mark Webber, akár más. Legalább a 4. helyet muszáj volt megtartaniuk. Ezért kerültek kutyaszorítóba, amikor a Red Bull már a 11. körben kihívta a boxba Markot. Ha ez a stratégiai húzás beválik - ha Mark az új, keményebb keverékű gumikon ledolgozza azt a kereken 2 másodperces hátrányt, amit a Ferrarival szemben addig összegyűjtött -, Fernando a kerékcseréje után csak a Red Bull mögé érkezik meg a pályára, és reménytelen helyzetbe kerül. Ebből a szempontból lényegtelen, hogy épp Webberről volt szó.

A Ferrari stratégái kutyaszorítóban érezték magukat. Először megtették azt a lépést, ami a leglogikusabb volt: a 13. körben kihívták a boxba Felipe Massát, aki előzőleg 1 másodperces távolságból üldözte Markot a 6. helyen, hátha sikerül megelőznie a Red Bullt. Noha Felipe még a boxba tartva is megfutotta egyéni legjobb részidejeit a pálya első és második szektorában, nem sikerült végrehajtania az eleve lehetetlennek tűnő küldetést. Mark mögött találta magát, aki ráadásul röviddel ezután elment az őt 2 körön át feltartó Jaime Alguersuari mellett, így már egy Toro Rosso is elválasztotta egymástól a Red Bullt és a Ferrarit.

Most, hogy szabaddá vált előtte az út, Mark végre kihasználhatta a friss gumik által biztosított előnyöket: a 14. kört még úgy is 1:45.541 alatt teljesítette (mindenkinél gyorsabban), hogy közben meg kellett előznie Alguersuarit. Fernando körideje 1:46.341 volt - ha az előnye ilyen ütemben fogy, és a Ferrari kivár, már Mark mögé fog visszatérni a kerékcseréjéből. Amikor tehát a 15. kör elején Mark neve mellett belilult a részidő a monitoron, a Ferrari megijedt, és döntött: beszólították Fernandót a boxba.

A tervnek az a része működött is, hogy Fernando Mark előtt maradt. Igen ám, csakhogy a 12. helyen. Előtte egy nyolc kocsiból álló vonat zakatolt, aminek a szomszédos tagjai legfeljebb 2 másodperces különbséggel követték egymást: a 4. helyen álló Rubens Barrichellót mindössze 9.5 másodperc választotta el a 11. helyezett Petrovtól. Köztük pedig ott körözgetett még Kamui Kobayashi, Robert Kubica, Adrian Sutil, Sébastien Buemi, Nico Rosberg és Nico Hülkenberg is.

Ami még nem lett volna baj, hiszen a Ferrarinál tudták, hogy a többségük - a nyolcból hat - még ki fog állni a boxba. De ugyanígy azt is tudniuk kellett, hogy Rosberg és Petrov már akkor letudta a kerékcseréjét, amikor az 1. körben beküldték a Safety Car-t, vagyis ők szinte biztosan kihúzzák majd a verseny végéig. Egyszóval arra ítélték Fernandót, hogy ezt a két autót mindenképpen a pályán előzze meg. Ha ez nem jön össze neki, game over.

Ez szerintem egész egyszerűen irreális elvárás volt. Manapság, és különösen egy ilyen pályán, mint a Yas Marina, nem lehet arra építeni a taktikát, hogy a versenyző kettőt is előzzön. Hát oké, hátra volt még 40 kör, ami soknak tűnhetett, de míg Petrov közvetlenül Fernando előtt haladt, ellene tehát azonnal támadást indíthatott (volna), ahhoz, hogy Rosberg nyomába érjen, túl kellett volna jutnia Hülkenbergen is. És ki tudta, hogy ő mikor áll majd ki a boxba? Túl sok volt a bizonytalan tényező.

A többit már tudjuk: Fernando 40 kínzóan hosszú kört töltött azzal, hogy Petrov Renault-jának hátsó szárnyát bámulta tehetetlenül. Eleve hátrányos helyzetben volt, mert olyanokkal kellett volna küzdenie, akiknek sokkal kevesebb volt a vesztenivalójuk, de a tetejébe épp azt a versenyzőt fogta ki magának, aki az állásáért harcolt, és - saját bevallása szerint is - meg akarta mutatni az egész világnak, hogy a Renault-nál nemcsak a pénzéért szeretik. Abban is rejlik azért némi keserű irónia, hogy Fernandót pont az a csapat akadályozta meg a vb-cím elhódításában, amelynél az előző kettőt szerezte. Lehet, hogy ha Flavio Briatore még ott van, könnyebben előrejut...

De még akkor is csak a feladat felét oldotta volna meg, hiszen Rosberg ugyancsak előtte volt. És ő Petrovnál is nagyobb falatnak ígérkezett. Nico még az 1. körben azokra a kemény gumikra váltott, amelyekkel már szombaton is annyira gyors volt, hogy a Q2-ben 3. lett velük, alig 0.186 másodperccel lemaradva Sebtől, és csak azért nem azokon kvalifikálta magát a futamra is, mert a Q3-ra nem maradt belőlük friss szettje. Végül megfutotta a verseny 3. leggyorsabb körét is, holott a gumijai akkor már 51 kört teljesítettek...

A Ferrarinál elismerték, hogy a pénteki és szombati tapasztalatok alapján, amikor a szuperlágy Bridgestone-ok - különösen a hátsók - pillanatok alatt rojtosra szakadtak, túlbecsülték a gumikopást. Valószínűleg azt hitték, Petrov és Rosberg majd lelassul ettől, a többieknek pedig (beleértve Alonso közvetlen riválisait, így Buttont és Hamiltont is) úgyis hamarosan követniük kell Fernandót a boxba, s ezáltal ők is beragadnak majd a forgalomba. Egyáltalán nem így történt: Lewis és Seb a 23-24. körben cseréltek kereket, Jenson pedig egészen a 39. körig jutott az első szett szuperlágy slickkel! Tény és való, hogy nehéz előre felmérni, a pálya mennyire gyorsan fog felgumizódni, de a Ferrarinál a 15. körben már láthatták volna, hogy Fernando autóján milyen ütemben kopnak a gumik.

Kicsit pofátlannak éreztem azt a "használd ki a tehetségedet! Tudjuk, hogy képes vagy rá!" rádióüzenetet, amivel ösztökélni próbálták Fernandót az előzésre. Talán azt hitték, a vb-címért küzdve elaludt a Renault szélárnyékában, vagy egy kellemes strandolásról ábrándozik a Bahamákon? Vétettek egy végzetes stratégiai hibát, aztán lehetetlen feladat elé állították, hogy helyrehozza, amit ők elrontottak. Amikor annak idején a Renault csapatrádiójának a fülhallgatójával a fejemen láttam egy-két edzést és versenyt a garázsból, hallottam, hogy Giancarlo Fisichellát így biztatják, de Alonsót soha nem próbálták ilyen óvodás módszerrel felrázni. Nincs rá szüksége; egyszerűen nem az az ember.

És azt sem veszem be, hogy nem igyekezett elég keményen. Nem igaz, hogy csak tétlenül lébecolt. Többször támadta Petrovot - nem egy alkalommal le is sodródott a pályáról -, de a Yas Marinában csak azt lehet megelőzni, aki hibázik. Petrov nem hibázott. Érdekes módon egyébként a Renault-k végsebessége nem volt kiemelkedő: Petrov 316.9, Alonso 314.0, Hamilton 313.3, Kubica pedig 312.9 km/órás tempót ért el a futam alatt, míg a két Sauber például 320 km/órára gyorsult (bár ezek az adatok a szélárnyékok miatt mindig megtévesztőek lehetnek). De laposabb hátsó szárnyuknak köszönhetően a Renault-k mégis fürgébbek voltak a kigyorsításoknál, ráadásul mindketten vadiúj motort kaptak a hétvégére, így sem Hamilton, sem Alonso nem tudott elég közel kerülni hozzájuk a féktávok előtt.

Talán tényleg volt a versenynek egy olyan szakasza, amikor Fernandónak többet kellett volna kockáztatnia, mert nem maradt vesztenivalója - de vajon melyik? Az autóban ülve borzasztóan nehéz lehetett ráérezni erre a fordulópontra, hiszen, ezt ne felejtsük el, Petrov csak az egyik célpont volt a kettő közül. Az utolsó egy-két körben már értelmetlen lett volna öngyilkos manőverekkel próbálkozni: Fernando előtt még ott tornyosult Rosberg, sőt, akkor már Robert Kubica is, úgyhogy semmire sem ment volna vele, ha valahogy mégiscsak sikerül Petrov elé kerülnie. Abban azért lehet némi igazság, hogy Fernando a rajt előtt túlságosan biztonsági üzemmódra állította be magát, és hirtelen nem tudott a védekező mentalitásból támadóba átváltani; elvégre mindkét korábbi vb-címét óvatos versenyzéssel szerezte, úgyhogy talán nemcsak a pontállás miatt, hanem ezért is érezte ösztönösen azt a helyes hozzáállásnak.

Azon meg nincs mit csodálkozni, hogy a leintés után felbőszülten rázta az öklét Petrov felé. A jelenetet látva a sajtóteremben is nagy volt a felhördülés, de miért? A pillanat hevében nyilván felment Fernandóban a pumpa, és azt hibáztatta, aki éppen kéznél volt. Elvesztette azt, amiért egész évben küzdött, és hirtelen elvesztette vele az önuralmát is. Az vesse rá az első követ, akivel még nem fordult elő ilyesmi. Ehhez még latin temperamentum sem kell. Különben is, mindannyian emlékszünk arra a jelenetre Fernando és Felipe között, a 2007-es nürburgringi futam után. Fernando tíz perccel később, a kamerák előtt már összeszedte magát, és egy rossz szót sem szólt Petrovra. Akkor meg Minek ezt felfújni? Rengetegen siránkoznak, hogy manapság nincs elég egyéniség az F-1-ben, a versenyzők PR-robotok - amikor meg egy pillanatra kiesnek a szerepükből, mindjárt keresztre feszítik őket.

Button, Alonso, Webber és Rosberg másodpercben mért lemaradása a közülük aktuálisan legelőrébb autózó versenyzőtől, vagyis Buttontól (nagyítható). Erről látszik az is, hogy Button előnye Rosberggel szemben a 25. körre már 25 másodperc fölé nőtt, ami azt jelenti, hogy Alonsóé is 23 körül lett volna; ha addig vár a boxkiállással, a Mercedes előtt tér vissza a pályára, és megtartja a 4. helyet.

Vajon volt reális alternatívája a Ferrari rossz taktikájának? Igen, volt. Ahhoz, hogy Fernando megtartsa a 4. helyet, elég lett volna Rosberg elé visszatérnie a kerékcseréje után. Erre nem is kellett volna sokáig várnia. A boxkiállásáig Fernando hűségesen követte Jenson McLarenjét, és, ha gyorsabb nem is feltétlenül volt nála, simán tartotta vele a lépést: a 8. és 14. kör között össz-vissz 2 tizedmásodpercet ingadozott köztük a különbség. Durván 1.9 másodperccel volt lemaradva tőle. Lehet, hogy az ő slickjei nem tartottak volna ki a 39. körig, de - már csak abból kiindulva is, hogy idén a Ferrari koptatta a legkevésbé a gumijait az élcsapatok autók közül - még egy ideig biztosan a McLaren mögött tudott volna maradni. Egy boxkiálláshoz 21-22 másodpercre volt szükség (Fernandóé 20.6 másodpercig tartott), és Jenson a 25. kör végére már 25.645 másodpercre növelte az előnyét Rosberggel szemben. Ha tehát Fernando addig képes lett volna őt követni a kb. 2 másodperces távolságból, ami nem túl merész feltételezés, és a 25. körben cserél kereket, könnyedén a Mercedes elé jön ki a boxból. Ez elég lett volna.

A számok persze csak utólag árulják el ennyire pontosan az igazságot, egy azonban biztos: a Ferrarinál tudták, hogy a taktikájukkal két előzésre kényszerítik Fernandót. Azt is fel kellett volna mérniük, hogy Mark is csak akkor jelent fenyegetést rájuk, ha sikerül átverekednie magát Petrovon és Rosbergen, márpedig ez tőle éppen annyira életszerűtlen elvárás volt, mint Fernandótól. Mert lehet ugyan, hogy Petrovot hamar utolérte volna, és ezzel átmenetileg a kritikus 21-22 másodperces határ alá csökken a hátránya Fernandóhoz képest, de utána sokáig kénytelen lett volna felvenni a nyolckocsis vonat 1:46.5-1:46.7 körüli tempóját, míg Alonso elöl vígan futotta az 1:45.8-1:46.1-es köröket.

A Ferrarinak 4 teljes köre volt rá, hogy átgondolja a helyzetet - ez forma-1-es viszonylatban maga az örökkévalóság. Általában nincs ennyi idejük rá. A nyomás alatt hibáztak, igen. Előfordul, de ez az eset is csak arról rántotta le a leplet, hogy mennyire fontos a stratégák munkája. Ők is a szürke eminenciásoknak ahhoz a csoportjához tartoznak, akik többnyire csak akkor kerülnek a rivaldafénybe, ha tévednek. Fernando most miattuk szenvedett vereséget, ám nem aratott nélkülük győzelmet sem. Gondolhat Monzára például...

Én igazságtalannak érzem azt az össztüzet is, ami a vb-cím elvesztése miatt zúdult a Ferrarira. Ahogy már egy korábbi cikkben is írtam: az lett volna a csoda, ha ők nyernek. Így, hogy elhúzták előttük a mézesmadzagot, és egy biztonságosnak látszó 8 pontos előnyt buktak el, persze fájdalmasabbnak érzik a vereséget, az erőviszonyokat elnézve azonban egyszerűen a papírforma érvényesült. A Ferrarinak nincs miért szégyenkeznie, amiért technikai hátránya ellenére az utolsó pillanatig életben tartotta a világbajnoki reményeit. Mi pedig kifejezetten hálásak lehetünk nekik ezért...

* * *

Abu Dhabiban nem a Ferrari volt az egyetlen élcsapat, amely bakizott a stratégiával. Győzelme ellenére a Red Bull sem teljesített hibátlanul: érthetetlen volt, hogy miért nem hívták ki a boxba Webbert a verseny 1. körében, amikor bent volt a pályán a Safety Car. Egy hasonló húzás bejött neki Szingapúrban, akkor így lett harmadik. Mark ezúttal már az első kanyarból kigyorsítva is az 5. helyen haladt, Alonso mögött, így teljesen egyértelmű volt, hogy valami rendkívülire lesz szüksége, ha nem akarja végképp elbukni a vb-t. A 11. körben kereket cserélnie teljesen értelmetlennek tűnt; a Red Bull elmulasztotta az egyetlen lehetőséget. Más kérdés, hogy végül ez lett a szerencséjük, mert ha Markot már az 1. körben kihívják a boxba, a Ferrari még nem feltétlenül követi őket, és akkor Fernando alighanem simán 4. lesz.

Abu Dhabiban az volt az élcsapatok pechje, hogy a többiek valamiért közelebb kerültek hozzájuk az idén megszokottnál, ráadásul a középmezőny hihetetlenül sűrű volt - részben azért, mert Barrichello haladt a már említett vonat elején, és vele szinte mindenki simán tartotta a lépést. A verseny végére a 17. helyezett Heikki Kovalainen volt az első, akit leköröztek, amihez persze hozzájárult a Safety Car (annak egyébként valószínűleg jelentős szerep jutott abban is, hogy a gumikopás nem volt vészes, hiszen éppen a futam elején adott lehetőséget a versenyzőknek az abroncsok kímélésére, amikor pedig a magas üzemanyagszint miatt a terhelés is a legnagyobb volt). A Ferrarinak is ezért nem volt mozgástere - és a McLaren is ezért lépett furcsán.

A csata az élen: Vettel, Hamilton, Button, és Kubica másodpercben mért lemaradása a közülük aktuálisan legelőrébb autózó versenyzőtől. (nagyítható). Hamilton épp Kubica mögé hajtott ki a boxból, Vettel viszont már eléje, holott csak egy körrel később cserélt kereket. Button nem tudott kellően eltávolódni Kubicától.

Vajon miért hozták ki a boxba Lewis Hamiltont éppen a 23. körben? Ez meglehetősen értelmetlennek tűnt, ugyanis Lewis így pontosan Kubica mögé érkezett meg, aztán, mint tudjuk, ott is töltötte az este maradékát. Seb csak egyetlen körrel később váltott új gumikra, de már ez is elég volt ahhoz, hogy a Renault elé térjen vissza a pályára, pedig a boxkiállásokig csupán 1.8 másodperccel haladt Lewis előtt. Mindketten olyan iramban távolodtak Kubicától, hogy ha a 29-30. körig várnak a kerékcseréjével, Lewis már biztosan nem a lengyel mögött tér vissza a pályára. Ehelyett a 23. körben kihívták. A McLarennél utólag azt mondták, úgy érezték, ez volt az egyetlen esélyük - de mégis mire? A gumikopás nem tűnt problémának, hiszen Lewis a 21-22. körben addigi legjobb időeredményeit érte el: először futott 1:44-es köröket a verseny folyamán. Félreértés ne essék, nem akarok okosabbnak látszani a McLaren stratégáinál, csak érdekel, hogy mi késztette őket erre a nehezen megmagyarázható - és látszólag indokolatlan - húzásra. Talán abban reménykedtek, hogy ha a Red Bull ijedtében követi őket, Vettel is visszaesik Kubica mögé, és így Button mindhármukkal szemben kellő előnyt gyűjthet a boxkiállásáig?

Ez ugyanis egy ideig nem tűnt reménytelennek, bár miután Seb a Renault előtt hajtott ki a boxból, Jenson már csak azért nyomta keményen a gázt, hogy Lewist meg tudja előzni . A 25. körig szépen távolodott is Kubicától, aki azonban akkor megelőzte Kamui Kobayashit, és ezzel szabaddá vált előtte a pálya. Ettől kezdve ő és Jenson teljesen azonos tempót diktáltak: sőt, a köztük lévő különbség a McLaren kiállásáig hátralévő 13 körben 18.9-ről 17.3 másodpercre csökkent. Buttonnak nem sikerült kiautóznia a győzelemhez szükséges előnyt.

Ez hihetetlenül fordulatos év volt. És a jó hír: fogalmunk sincs, mit várhatunk jövőre. A szabályok újra változnak, úgyhogy megint borulhat minden. Reméljük, borulni is fog...