És íme, még soha nem kínálkozott ennyire az alkalom: Fernando Alonso végre bebizonyíthatja, hogy nem csak a jóban, hanem a rosszban is képes közösséget vállalni a csapatával, amint az egy kötelességtudó, lelkiismeretes férjhez illik. A kritikusoknak nem árt ám néha fityiszt is mutatni...

Senki nem ígérte, hogy könnyű lesz. Senki nem mondta, hogy egy kétszeres világbajnok, aki ahhoz van szokva, hogy a lekörözendők úgy ugrálnak félre az útjából, mint aszfalton melegedő békák az éjszakába hasító fénypászmában, repesni fog az örömtől, ha még a pontszerzésért is kétszer át kell izzadnia az overallját. Nem gyerekjáték ez, kéremszépen, mi több, maga a versenyzői pokol; mégis nehezen tudom száműzni azt a fejemben keringő, nem vitás, elavult közhelyet, amely szerint bajban ismerszik meg az ember, s vele együtt a makacs gondolatot, hogy Fernando Alonsónak még sohasem adódott ilyen kiváló lehetősége kiköszörülni a csapatjátékosi hírnevén a McLarennél esett csorbát.

Nem, mégsem a pokol ez, kedves barátaim, hanem a purgatórium. Mert Fernando itt és most, a Renault-nál, valóban megtisztulhat a tűzben - nem kell mást tennie, mint hogy a hét szűk esztendőben is leszegett fejjel dolgozik, és a csapásokat elviselve kivezeti sorstársait a reményvesztett sötétségből.

Hogy ez nem az ő dolga? Hát persze, hogy senki nem kötelezheti rá. Elvégre csapat és versenyző között nem az égben köttetnek a házasságok. Sajnos mostanra túlságosan is elhittük, hogy a profizmusnak ezen a szintjén úgyis minden sportoló gátlástalanul önző harci robot, akit a saját, pályán aratott sikerein kívül legfeljebb a hó végi bankszámla-kivonat érdekel, ezért felesleges is elvárnunk, hogy a szerződésében előírtnál akár egy tizedmásodperccel tovább szolidaritást vállaljon a csapatával. A versenyzők pályafutása rövid, nem engedhetik meg maguknak, hogy évekig kaparják hiába egy feneketlenül mély gödör falát, ahonnan talán nincs is kiút, blablabla.

Kétségkívül kényelmes és kézreálló kifogás ez. Pedig ha valakinek, hát a sporttörténelem legfiatalabb kétszeres világbajnokaként Fernandónak van rá ideje, hogy rááldozzon két-három évet a Renault feltámasztására. 26 esztendős, vagyis pontosan annyi idős, mint Michael Schumacher volt, amikor a két, zsinórban aratott vb-győzelmet követően elhagyta a Benettont, hogy új kihívásokat keressen; Michael ezt akkor még nem tudhatta, de öt nehéz év várt rá, mielőtt a Ferrarival is sikerült diadalmaskodnia. Fernando egyetlen perccel sincs elkésve.

Persze tudom én, hogy hiába ketyeg az óra unottan közönyös egyhangúsággal, az idő múlása szubjektív, s ily módon teljesen személyes élmény. Ha Fernando úgy érzi, hogy nincs ideje, hát nincs ideje. Én mégis azt mondom, hogy a látszat ellenére neki is éppen annyira szüksége van a Renault-ra, mint a Renault-nak őrá; együtt állíthatják helyre egymás renoméját.

Meg kell mondanom, hogy Fernando idei teljesítménye nagy hatással van rám. Ő mindig is az a típusú versenyző volt, akiben még jobban fellángolt a tűz, ha úgy érezte, hogy hátráltatják - kevesen vannak ám azok, akik már rászoktak a rendszeres győzelem ízére, mégis éppolyan elszántan képesek harcolni a 7. helyért, mint az elsőért. Fernando idén hibázik, hát persze, de korántsem azért, mert a középmezőnyben elunva magát a tájat bámulja, és nem koncentrál eléggé a vezetésre, hanem mert igyekszik mindig 110 százalékot kihozni az autójából. Az olyan edzéskörei, mint a barcelonai vagy a Magny-Cours-i, még az alacsony üzemanyagszintet figyelembe véve is a sport legsziporkázóbb bravúrjai közé tartoznak.

Talán sok rosszat lehet rá mondani - talán tényleg önző, hirtelen haragú, néha meggondolatlan, és úgy viselkedik, akár egy durcás óvodás -, egy azonban biztos: Fernando a maga módján őszinte ember, s így a szerepében is hiteles. Nem egyértelműen pozitív szerep ez, leginkább a fekete mágusé, de nem ez lényeg. Fernando valóban, hamisítatlanul, bármelyik pillanatban és minden ízében Fernando, ahogy például Kimi is valóban Kimi, ezért valamennyi gyarlóságával együtt, már-már szeretetreméltónak tűnő jellemhibái fölött erőfeszítés nélkül szemet húnyva bámulhatjuk a tehetségét. És ez jó. Egy szó, mint száz: Fernando nélkül összehasonlíthatatlanul szürkébb lenne a mezőny.

Éppen ezért borzasztóan sajnálnám, ha beigazolódna, hogy máris kezd elhidegülni a Renault-tól, és a sötét gondolatokat jótékonyan leárnyékoló sisak alatt a dobbantáson töri a fejét. Noha idén eddig türelmesnek tűnt számomra, mégis elhiszem, hogy azt a bizonyos "Fernandót kizárólag Fernando érdekli" nyilatkozatot tényleg a csapat egyik mérnöke suttogta el egy újságírónak, mert ilyesmit a látszattal ellentétben nem szoktak kitalálni. Nem nehéz elképzelni, ahogy az illető mérnök valamelyik nagydíjhétvége fárasztó napjának estéjén, lefekvés előtt lebattyog lazítani kicsit a szálloda bárjába, ahol összetalálkozik a paddockból ismerős újságíróval. Ugyanabban a miniatűr, zárt univerzumban élnek, a világ minden táján össze-összefutnak néha, hol a melbourne-i reptéren sorban állva, hol egy malajziai plázában, hol a montreali pályára tartó minibuszban; így hát most a pultra támaszkodva, néhány korsó sör meg egy-egy daiquiri mellett hunyorogva stírölik a pincércsajokat, és álmosan elcsevegnek az élet dolgairól, amint az ilyenkor felszínes, de régi ismerősök között szokás. Óhatatlanul szóba kerül Fernando is, és a mérnök, akit őszintén bánt a Renault vergődése, elpanaszolja róla, hogy Montrealban még a futam utáni eligazításon sem jelent meg. Bármilyen különös, a sablonba öntött sajtóközlemények által uralt F-1-ben is ezeken a csatornákon áramlik az információk zöme.

Felesleges tagadni, hogy Fernando hírneve az elmúlt másfél-két évben ókora pofont kapott. Már azt is sokan homlokráncolva fogadták, amikor 2006 októberében, az elvesztett Kínai Nagydíj után azt állította, hogy nem kapott elég segítséget a Renault-tól, és a csapatnál különben sem támogatják eléggé a világbajnoki küzdelmét, mert nem akarják, hogy magával vigye az 1-es rajtszámot a McLarenhez. A hangadó brit sajtó ezt még elnézte neki, hiszen kétszer egymás után legyőzte a főgonosz vörös bárót, tavaly azonban, amikor az ő dédelgetett kedvencükkel került szembe, egy csapásra elveszítette az összes hitelét. Éppen ezért tényleg azzal tenné a legjobbat önmagának, ha fityiszt mutatna nekik, és talpraállítaná a Renault-t.

Erre persze egyedül senki nem képes. Még az sem biztos, hogy egyáltalán lehetséges végrehajtani a feladatot; Fernando 2006-ban azzal a felkiáltással távozott a csapattól, hogy "kiszeretett" a Renault-ból, és mitagadás, a felélesztett régi szerelmekben mindig van valami eredendően szomorú és erőtlen. Talán hiányzik belőlük az őszinte meggyőződés; talán úgy tűnik, már véget értek, mielőtt elkezdődtek volna. Ha Fernando eleve azzal a gondolattal érkezett a Renault-hoz, hogy csak átutazóban húzza meg magát, aligha lesz képes teljes erejével a csapat feltámasztásán munkálkodni.

Pedig ez nem lenne abszurd, egyáltalán nem. Hogy egy kétszeres világbajnok többet érdemel? Mondom, Michael Schumacher is hajlandó volt öt éven át robotolni a Ferrarinál, és az erőfeszítései drámaian felértékelődnek, ha belegondolunk, hogy közben egy pillanatra sem lehetett biztos a majdani sikerben. Csak utólag vált egyértelművé, hogy nem hiába igyekezett. És derekasan, hét vb-címmel a zsebében végigküszködte 2005-öt is.

Előfordulhat, hogy Fernando két-három éven át töri magát, a Renault mégsem jut egyről a kettőre, de mit veszíthet vele? Egy kis időt; az a tét azonban, amit bekasszírozhat, mindenképpen óriási, és ez a helyzet úgyis a Renault-nak kínosabb. Ha a csapatát segít visszajuttatni a csúcsra, helyreállítja a közvélemény bizalmát, ha viszont nem, tragikus hőssé magasztosul, és többé senki nem vádolhatja azzal, hogy az első akadály láttán cserbenhagyja a bajtársait. És egy kétszeres világbajnok úgysem fog hiányt szenvedni állásajánlatokban soha.

A Francia Nagydíj versenynapján Kimi Räikkönen valósággal tönkreverte az ellenfeleit, beleértve saját csapattársát, Felipe Massát is, mégis mögötte, a 2. helyen ért célba. De semmiképpen nem "csak" a 2. helyen.

A végeredmény éppolyan csalóka volt, mint amilyen csalóka a világbajnoki tabella is e pillanatban. A pontállásról úgy tűnik, a hiperegyenletes teljesítményt nyújtó Robert Kubica beférkőzött a két Ferrari közé, én azonban az igazat megvallva kezdek attól félni, hogy a küzdelem zárós határidőn belül kétszereplős kamaradrámává fajul Kimi és Felipe között. Azok után, hogy elődje tavaly szenvedett a lassú, jó mechanikai jellemzőket követelő pályákon, az F2008 veszélyesen sokoldalú autónak bizonyult; a Hungaroringen és Szingapúrban talán verhető lesz (bár a monacói tapasztalatok alapján erre sem vennék mérget), a többi helyszínen viszont nehéznek ígérkezik szembeszállni vele. Előbb-utóbb a Ferrari is kimeríti az idei hibakeretét, és onnantól kezdve alighanem lesz itt nemulass.

Önmagában az a tény, hogy Massát 28 másodperccel a 3. helyezett Jarno Trulli előtt intették le, és Räikkönen leszakadt kipufogóval is simán megtartotta a 2. helyet, nem fejezi ki híven a Ferrari Magny-Cours-i fölényét. A körgrafikonokat elnézve a statisztikák letaglózóak: a verseny 26 leggyorsabb körét a két Ferrari futotta; Massa és Räikkönen egyaránt 11-11 darab 1:17 alatti kört futott, míg a többiek egyet sem; Kimi lelassulásáig, ami a 34. körben következett be, összesen 2 olyan kör akadt, amikor nem valamelyik Ferrari volt a leggyorsabb autó a pályán (és nem mellesleg ez is a boxkiállásuk köre volt).

A Ferrari valójában olyannyira biztonságban érezte magát, hogy - noha ezt nem kötötték az orrunkra - az első etap lezárultával (ekkor Räikkönen előnye már 20 másodperc volt Trullival szemben) annak rendje és módja szerint vissza is vett a tempóból. Kimi és Felipe az első etapban sorozatosan rótták az 1:17 alatti köröket - Felipe a 10. és a 20. kör között egyszer sem csúszott e határ fölé -, miközben az egész verseny alatt senki más nem tudott 1:17.1 alá menni. Kiállásuk után mindketten kényelmesen leengedtek 1:17.6-1:17.8 körüli tempóra, de így, feltankolva is lazán gyorsabbak voltak azoknál, akik még könnyű autóval hajtottak a kerékcseréjük felé. Ez azért, valljuk be, elég ijesztő.

Korántsem véletlen, hogy a McLarennél most a Lewis Hamiltont és Heikki Kovalainent kétségkívül hátráltató büntetések ellenére sem emlegettek elvesztett győzelmi esélyeket. A helyzet ugyanis a látszattal ellentétben úgy áll, hogy mindkét versenyzőjük viszonylag sok időt töltött szabad pályán, de ekkor sem voltak képesek megközelíteni a Ferrarik tempóját.

Miután a boxkijáratnál szemfülesen kikerülte az első pontjai felé menetelő Nelsinho Piquet Renault-ját, majd levadászta Mark Webber Red Bullját, Kovalainen a 43-adiktól az 51. körig, azaz második tankolásáig a saját ritmusában autózhatott. Látványosan be is gyorsult, de csak 1:17.5 körülre, ami jelentősen elmaradt a Ferrarik korábbi iramától. Hasonló volt a képlet az 52. és az 59 kör között, amikor Heikki Trulli Toyotájához közeledett zavartalanul.

Hamilton érdekes módon még többet haladt anélkül, hogy akadályozták volna: a 14-16., a 28-43., valamint a 47-51. körökben. Az utóbbi szakaszban diktálta a leggyorsabb, 1:17.5 körüli tempót, ami azért különösen érdekes, mert hajszálra azonos ütemben haladt csapattársával, aki előtt ekkor szintén tiszta volt a pálya, s akivel aztán egyazon körben ment ki a boxba benzinért. Az a fél másodperces különbség, amely a leggyorsabb körök listáján tátongott a Ferrari és a McLaren között, a verseny egészére jellemző volt. Még úgy is, hogy a Ferrarik a táv utolsó kétharmadát láthatóan takarékon teljesítették. Ez így nem lesz jó...

Raikkönen, Massa és Kovalainen valós köridő-grafikonja (nagyítható). Egyértelmű, hogy a Ferrari már az első etap után tartalékra kapcsolt. ALUL: Öt csapat versenyzőinek köridő-eloszlása. A 3. helyezett Trulli és a 8. helyen befutó Alonso szinte teljesen azonos teljesítményt nyújtott.

De Räikkönen ezúttal lepipálta Massát is. Az elmúlt időszakban követett el hibákat, mint Monacóban, ahol megtorpedózta Adrian Sutil Force Indiáját, és bizonyos napokon érthetetlenül középszerűnek tűnt, de Kimi most ismét hamisítatlanul Kimi volt: az életveszélyes versenytempója (amit már Montrealban is megvillantott az eleinte szemcsésedő gumik életre kelése után) visszatért.

Felipe alighanem kezdettől fogva tisztában volt vele, hogy az egy évvel ezelőttihez képest taktikát kell váltania, ha nyerni akar. Akkor megszerezte ugyan a pole pozíciót, de 3 körrel korábbra időzített boxkiállása miatt nem tudta maga mögött tartani Kimit, aki pedig csak a 3. helyről rajtolt. Most tehát megpróbálkozott a fordított módszerrel: miután a Q1-ben és a Q2-ben ő volt a leggyorsabb, a versenyre bevállalt egy hosszabb nyitóetapot. A pole-t ezért a papírformának megfelelően el is vesztette, az egyetlen reménye tehát az maradt, hogy ha a futam elején elég közel tudja tartani magát Kimihez, a boxban megelőzheti őt.

Kétségbeesett próbálkozás volt ez, mert Kimit nyers versenytempóban legyőzni szinte reménytelen feladat. Ami másnap be is igazolódott: noha az időmérőn Felipe hátránya még csak 0.148 másodperc volt, versenykörülmények között, az első etapban durván 3 tizedre nőtt. Ez, illetve az így összeszedett 4.368 másodperces lemaradása már túl soknak bizonyult ahhoz, hogy a későbbi boxkiállással ledolgozza; Felipe durván tíz kör után beletörődött, hogy aznap valószínűleg csak 8 pontot szerez, és biztonsági üzemmódba kapcsolt.

Kimi eközben elemében érezte magát: az első 20 körből 18-ban ő volt a leggyorsabb a pályán. Itt volt hát az alkalom, hogy két, pont nélküli futam után, akárcsak tavaly, új életet leheljen világbajnoki reményeibe - és akkor leszakadt a jobb oldali kipufogója. Persze szerencsésnek mondhatta magát, hogy egyáltalán elvergődött a célig, és a versenyigazgató könnyűnek ítélte a lambda szonda vezetékén lifegő alkatrészt, ezért nem hívta ki őt a boxba azon az alapon, hogy az autója veszélyessé vált önmagára és másokra.

(Erre elméletben a Nemzetközi Sportkódex 127-es paragrafusa, valamint az azzal szóról szóra megegyező, 2.3-as pont az F-1 Technikai Szabályzatában is módot adna. A Sportkódex H-függeléke a zászlók rendeltetésének leírásánál taglalja, hogy ha valakinek bemutatják a narancskörös fekete zászlót, a következő alkalommal be kell mennie a boxba, ahonnan azután távozhat, hogy az autójával kapcsolatos problémát az FIA technikai ellenőre szerint megnyugtatóan orvosolták. Räikkönen ezzel nyilván időt vesztett volna; a második kiállásánál a Ferrari szerelői gyorsan át is vizsgálták a meglazult kipufogót, de úgy ítélték, túlságosan kockázatos és hosszadalmas lenne a lambda szonda vezetékét elvágva letépni a maradékát.)

Trulli és Kovalainen egy ideig fenyegető iramban közeledett Kimihez, de a verseny vége felé eleredő esőben stabilizálódott köztük a különbség - a vizes pályán a Ferrari csökkent teljesítménye talán még előnyt is jelentett Räikkönen számára ("Olyan volt, mintha az autómban még mindig lenne kipörgésgátló. A kanyarokból való kigyorsításhoz úgysem volt elég motorerőm, ezért az eső engem egyáltalán nem befolyásolt.") Hiába na, tényleg minden rosszban van valami jó.

Tulajdonképpen csodaszámba ment, hogy Kimi ilyen előzmények után megmentett 8 pontot, és csupán 2-t vesztett el, a helyzet azonban az ő szemszögéből nem ennyire rózsás, hiszen csapattársával szemben - aki alighanem az összetettben is a legkomolyabb ellenfele lesz - valójában 4-et bukott el: a verseny után 1 helyett 5 pont lett közöttük a különbség. Ez még, ha kiélezett marad a küzdelem, döntő lehet a végjátéknál.

Most vagy az történik itten, hogy Max Mosley tényleg régi üzlet- és tettestársát, Bernie Ecclestone-t sejti az ellene a szexbotrány kirobbantásával megtámogatott puccskísérlet mögött, vagy a sporttörténelem legmesteribben kidolgozott páros átverésének vagyunk az áldozatai, és csak nézünk, mint a moziban.

Max és Bernie minden jel szerint el akarják hitetni velünk, hogy régi cimborák létére összerúgták a port. Tekintve, hogy a paddock dörzsöltebb lakói, legalábbis egy bizonyos, cinizmusra hajlamosító kor felett a világegyetem eredendő törvényei között tartják számon Max és Bernie elévülhetetlen barátságát, amely Stanéval és Panéval, mi több, Lolkáéval és Bolkáéval vetekszik, ez nem lesz egyszerű feladat.

1)-es számú forgatókönyv, "a naiv" munkacímmel: Max bácsi összeveszett Bernie bácsival, mert valamelyikük az eddiginél több beleszólást követelt magának az F-1 irányításába. Ezért Bernie bácsi úgy döntött, eltávolítja Max bácsit a botkormány közeléből, és erre kiváló eszköznek tűnt egy szaftos kis szexbotrány, némi fasiszta színezettel fűszerezve, hogy Max bácsi biztosan ellehetetlenüljön a szexuális ügyekben amúgy bosszantóan toleráns nemzetek fiainak szemében is. De Max bácsi rájött a csínyre, ezért bekeményített, és bosszúból elkezdett több pénzt követelni a csapatoknak Bernie bácsi malacperselyéből, hogy magához édesgesse őket, ha netalántán szakításra kerül a sor. Így mellesleg nyugodtan felemelheti a nevezési díjukat is, hiszen többől, ezt egy csecsemő is tudja, többre futja. Aztán vigyorogva előrukkolt az F-2 feltámasztásának ötletével, újabb virtuális ökölcsapást mérve a szemüvege mögött egyre dühödtebben hunyorgó Bernie bácsi orrnyergére. Nesze neked, kiáltotta Max bácsi, ha a GP2-höz kreáltál egy GP1-et, én az F-1-hez teremtek egy F-2-t! Így ment ez az óvódában is, ha jól emlékszem.

2)-es számú forgatókönyv, "a cinikus" munkacímmel: miközben mi vért izzadva próbáljuk kibogozni a reménytelenül, de korántsem véletlenül összegubancolódott szálakat, Max bácsi és Bernie bácsi otthon fetrengenek a röhögéstől, hogy már megint mekkora csínyt eszeltek ki ők ketten. Akár a régi szép időkben. Hogy miért, azt ebben az esetben hiábavaló is lenne találgatnunk, habár annyit talán feltételezhetünk a játék kedvéért, hogy zavart akarnak kelteni, aztán amikor a bizonytalanság miatt az egész flancos sport értéke egy bizonyos kétéltű hátsó fertálya alá zuhan, ellabdázgassanak a részvényekkel. Vagy valami mást csináljanak vele, amire úgysem jövünk rá.

A viccet félretéve: még az sem kizárt, hogy a háttérben egy mind komolyabbá váló hatalmi harc zajlik. A Mosley-üggyel kapcsolatos perek Angliában a következő hetek során kezdődnek el, és ha a szexbotrányról új részleteket hoznak a felszínre, sőt, talán a szálakat a háttérből mozgatók kilétére is fény derül, valamelyest letisztulhat a kép. Talán...