Na mi van, mégiscsak jobban szeretjük, ha a versenyzők az autójukból kiszállva PR-üzemmódba kapcsolnak, és kimerevedett arcvonásokkal, agyonbutított reklámrobotként lökik a süket dumát arról, hogy milyen boldogok a 22. hellyel? Ugyan már! A Nürburgringen végre azt láttuk, amire mindig is vágytunk...

Úgy tűnik, olyan régóta traktálnak minket ezzel, hogy már kezdtünk hinni benne. XY versenyző a ki tudja, milyen nagydíj után, amelyről ötször kilökték, nyolcan megelőzték, háromszor diszkvalifikálták, és a végén még hozzáadtak az idejéhez tíz órát, visszafogott mosollyal, kiüvegesedett szemmekkel közli, hogy nem dőlt össze a világ, és különben is elégedett a húszonakárhányadik hellyel. Aztán megolajozza magát a térdízületeinél. A kedvencem a szómenéssel mesterien ötvözött információs vákuum, vagyis amikor valakinek mozog a szája, mégsem mond semmit. Gondoljunk - mondjuk, mert bárkit választhatnánk - Giancarlo Fisichellára, amint éppen megnyugtat mindenkit, hogy "áj em veri eppi", amikor Fernando Alonso már megint körbeautózta, miközben a barátnőjével mobiltelefonált. Vagy Kimi Räikkönenre, aki alatt (n+1)-edszer is bedöglött a tragacs, egy vállrándítással mégis váltig állítja, hogy semmi gond, haver, ilyen az autósport. Ló**ar! Ki hiszi el ezt a sok süket dumát? Kinek kell az előre programozott PR-automaták által kiköpött, szabványos reklámszöveg, amiben hétvégéről hétvégére csak a helyszínt és a helyezést írják át a csapatok kínosan szponzorkonform sajtófelelősei?

Elárulom: nekem nem. És biztos vagyok benne, hogy a közönség zömének sem, már ha azt vesszük alapul, hogy a Forma-1-en mind jobban eluralkodó sablonreakciókat mennyi kemény kritika érte az elmúlt évek során. Éppen ezért meglepő és nevetséges, hogy Fernando Alonso és Felipe Massa nürburgringi csörtéje ilyen heves reakciót váltott ki az emberekből. Aki azt állítja, hogy még soha, senkivel nem keveredett vitába az óvodai menzán, a sarki zöldségesnél sorbanállás közben, esetleg a munkahelyén, az vagy álszent, vagy túl fiatal. Még az óvodához is.

Hogy Massa olyan hangnemben lökte a sódert, mint aki a Ford Fairlane-en kívül egész életében egyetlen filmet sem látott? Naná. És Alonso olyasmit vágott Massa fejéhez, ami normális körülmények között csak egy üldözési mániában szenvedő ápoltnak jutna az eszébe? Hát persze. Csakhogy pontosan ez a lényeg: ezek nem voltak "normális" körülmények. Még mindkét versenyző felfokozott idegállapotban volt, amikor beléptek a mérlegelő szobába, és egész egyszerűen elragadták őket az indulatok. Hétköznapi epizód, szót sem érdemes vesztegetni rá - ettől még egyikük sem tahó vagy idióta. Félreértés ne essék, senki nem érdemel dicséretet azért, mert alaptalanul szándékossággal vádol meg valakit, vagy trágár kifejezéseket ordít a másik fülébe, ebben a verseny utáni feszültséglevezető gyakorlatban mégis felbukkant egy érték, amely a Forma-1-ben ritka, mint a fehér holló: az őszinteség. Egyszer végre Alonso és Massa is azt mondta ki, amit abban a pillanatban gondolt és érzett. Az indulatok átszakították a bemagolt PR-maszlag mindent behálózó szövevényét, és felszínre került a sportból mostanában olyannyira hiányzó, prózai hétköznapiság.

Az ilyen helyzetekben leginkább az a végtelenül izgalmas, hogy egyedi megfigyelésekre adnak alkalmat, mert a szereplők sokkal inkább öntudatlanul, semmint tudatosan beszélnek és viselkednek. Miért ült le például Massa arra a fal melletti székre a veszekedés közben? Semmi racionális oka nem volt rá - csupán valamilyen pótcselekvést keresett, mert le akarta vezetni a feszültséget, de közben lázasan járt az agya, és szinte azonnal fel is pattant, hogy újra nekiessen Alonsónak. Higgyék el, Massa korrekt versenyző, aki sohasem nézné vidámparki dodzsemnek egyetlen ellenfele autóját sem. Képzeljük magunkat az ő helyzetébe: csupán néhány perce csúszott ki a markából a biztosnak látszó győzelem, ezt még meg sem tudta emészteni, mégis erőt vesz magán, nyel egy nagyot, és sportszerűen odamegy gratulálni Alonsóhoz - mire megkapja, hogy "szándékosan jöttél nekem." Az vesse rá az első követ, akinek ettől nem borult volna el az agya. Kívülről persze könnyű azt mondani, hogy uralkodnia kellett volna magán, de az önelégült és képmutató erkölcscsőszökön kívül ez senkinek nem okozhat örömet. Jó szórakozást hozzá!

Ho lottato con tutto il mondo. "Küzdöttem az egész világ ellen." Ezt vágta oda Massának Alonso. Melodrámai túlzás? Igen - de csodálatos mondat! És nagyon, nagyon igaz. Valószínűleg még maga Fernando is csak az Európa Nagydíjra értette, nem tudatosult benne, hogy az csúszik ki a száján, amit általánosságban gondol. Pedig tényleg így van: küzdött a Ferrari ellen; küzdött Lewis Hamilton ellen; küzdött mindazok ellen, akik az év eleje óta leírták és eltemették, amiért nem döngölte a földbe újonc csapattársát (sokan voltak!); és igen, talán küzdött még a McLaren ellen is. Mert Ron Dennis bármennyire az örökös bűnbak sajtó nyakába próbálja varrni, hogy belső feszültséget szít a csapatánál, a Nürburgringen nyilvánvaló volt, hogy a románc nem felhőtlen. Ron tisztes távolságban ugyan, de ott várta a parc fermében Fernandót, aki azonban nem ment oda hozzá, aztán fent, a mérlegelésnél sem vetett rá egyetlen árva pillantást sem. Emlékszünk még Flavio Briatore és a nyakába ugró Alonso látványára? Nos, Ronnal ordító a kontraszt. Fernando most úgy viselkedett, mint aki nem csupán a Ferrarit, hanem a McLarent is legyőzte egy kicsit.

És tegyük hozzá, hogy fantasztikus győzelem volt ez, opportunista és könyörtelen a lehető legjobb értelemben. Hát persze, Fernando számára az eső mintegy rendelésre jött, ahhoz azonban, hogy ezt ki tudja használni, előzőleg közel kellett maradnia Massa szárazon gyorsabb Ferrarijához. Nincs is annál édesebb, mint egy lassabb autóban, vagyis az esélyekkel dacolva diadalmaskodni, és Fernando a Nürburgringen pontosan ezt tette. Később, amikor a parc fermében, a mérlegelésnél és a dobogón ünnepelt, lerítt az arcáról és a mozdulatairól, hogy úgy érezte: ezzel végre a kritikusai arcába vágott valamit. Egyesek azt gondolták, színészkedett, hogy bosszantsa Massát, én azonban nem így láttam. Fernando pontosan tudta, hogy mennyire fontos győzelem volt ez, és hogy a világbajnokság újra teljesen nyitottá vált. Többről nem is álmodhatott volna.

Ami pedig a könnyed kis csetepatét illeti a mérlegelésnél, abban én nem látok semmi kivetnivalót. Valószínűleg történik ilyen garmadával minden egyes futam után, csak ritkán a kamerák előtt. Bármennyit is kénytelenek színészkedni a kóros, mégis folyamatosan elvárt politikai korrektség kedvéért, a versenyzők is csak emberek, akiknél alkalmasint elszakad a cérna. Ez egy tipikus "úgy kezdődött, hogy ő visszaütött" szituáció volt, amely nem jelzett mást, mint azt, hogy ezek a srácok a megtévesztő látszat ellenére igenis beleadnak apait-anyait. Ha a gyomrunk az éveken át gondosan adagolt PR-szövegektől olyannyira kényessé vált, hogy már egy kis verbális lökdösődést sem vesz be, mit szólna ahhoz, ahogy Nelson Piquet az 1982-es Német Nagydíjon nekiesett Eliseo Salazarnak (lásd a videót)? Vagy ahhoz, hogy 1930-as évekbeli kedvencem, Luigi Fagioli az egyik futam után dühében kalapácsot hajított régi vetélytársa, Rudolf Caracciola felé, aztán késsel támadt rá, amiért az előzőleg nem hagyta magát megelőzni? Az autóversenyzés a széplelkek és úriemberek sportja, mi?

Soha nem is volt az. Ahogy Ernest Hemingway mondta annak idején, három sport van a világon: a box, a bikaviadal és az autósport. Mert minden más csak játék. És ahol a tét ilyen nagy, egy kis egészséges indulat sohasem árt. Ezért tetszett az is, amikor Massa Montrealban, a kizárása után lefelé fordított hüvelykujjal mutogatott a kamerának. Mi volt ebben a rossz? Talán azt vártuk, hogy örömében csárdást kezd lejteni? Nem megfélemlített, kívül-belül egyenruhába bújtatott paprikajancsikat, hanem hús-vér versenyzőket akarok látni, akik néha el merik mondani azt is, amit gondolnak. Úgyhogy nem bánnám, ha a csapatok sajtóirodái végre meggyőznék a finnyás szponzorokat is, s az F1-be a szenteskedő és erőltetett színészi alakítások helyett visszatérnének a hiteles és spontán emberi reakciók. Ezek sem mindig passzolnak a leánygimnáziumi illem-tankönyvhöz, de legalább van bennük valami hihető...

* * *

Ahogy az már ilyenkor lenni szokott, a sírva röhögő felhők jókedvétől megkavart futam alaposan próbára tette a versenyirányítás szabályismereteit. És, akárcsak Montrealban, most is előfordultak kisebb bakik, amelyek a sors gonosz tréfája folytán valamiért szinte mind Lewis Hamiltonra összpontosultak.

Nem elég, hogy Hamilton szombaton kis híján összetörte magát, és sokáig az indulása is kétséges volt, vasárnap délután, kábé két óra tíz perckor azt hihette, valami kőkorszaki PC-s szimulátorban ül. Velem legalábbis ott fordult elő utoljára - ha jól emlékszem, talán a Grand Prix 3-ban, de erre ne vegyenek mérget, mert régen volt -, hogy egy elrontott kanyar után daruval visszaemeltek a pályára, és nyomhattam tovább a gázt eszetlenül. Nem csoda tehát, hogy a közvélemény egy része fintorogva fogadta a felháborító kivételezésnek tűnő akciót, amellyel Hamiltont újra a verseny részesévé tették. De vajon a szabályos volt-e ez?

A válasz nem olyan egyszerű, mint amilyennek elsőre tűnik. Egyrészről láttunk már olyat, hogy valakit visszatoltak a pályára: 2003-ban például nagy port vert fel, amikor Michael Schumachernek éppen itt, azaz a Nürburgringen segítettek ilyen módon. Akkor azonban csak az akadt ki, aki nem ismerte a szabályokat, az FIA valamennyi sorozatára érvényes Nemzetközi Sportkódex L-függelékének 3/b) pontja ugyanis a következőképpen szól: "Amennyiben a versenyző nem tudja önerőből elvezetni az autóját a potenciálisan veszélyes helyről, a sportbírók és egyéb tisztségviselők kötelessége segíteni neki. Ebben az esetben, ha a versenyzőnek sikerül külső segítség nélkül újraindítania az autóját, és anélkül tud csatlakozni a versenyhez, hogy megsértené a szabályokat, vagy előnyhöz jutna azáltal, hogy az autóját a biztonságosabb helyre mozgatnák, nem fogják kizárni."

Schumacher Ferrarija akkor félig a pályán, egy kanyar külső ívén rekedt, és még járt a motorja, ezért a sportbírók feladata egyértelmű volt. Az eset után egyébként megkérdeztem egy barátomat, aki maga is sportbíró, hogy szerinte vitatható volt-e a beavatkozók eljárása, mire ő azt felelte, hogy rutinszerűen tologatnak vissza járó motorú autókat a pályára, csak ez általában az edzéseken történik, amikor nincs TV-közvetítés. A közvélemény akkori reakciója egyrészt a dilettáns tájékoztatásból adódótt, másrészt abból, hogy Ayrton Senna és Alain Prost elhíresült, suzukai ügye révén az emberekben még az 1980-as évek szabályai éltek, és azok szerint a sportbírók valóban nem segíthették a versenyzőket.

Ezzel látszólag Hamilton esete is tisztázódott - legfeljebb azon lehetne vitatkozni, hogy a McLaren valóban veszélyes helyen állt-e, de erre véleményem szerint az ott rövid időn belül kicsúszó autók száma már önmagában is igenlő választ ad. Ha valaki nagyon akarná, szóvá tehetné, hogy Hamiltont is gyorsabb lett volna a többiekkel együtt a gumifalon kívülre emelni, ez azonban kukacoskodás. Különben is Lewis-é az érdem, hogy sorstársaival - Jenson Buttonnal, Adrian Sutillal, Nico Rosberggel és Scott Speeddel - ellentétben többé-kevésbé épen tartotta az autóját, és a motort sem hagyta lefulladni. Rutinos reakció volt a részéről, hogy a fejleményekre várva az autójában maradt, ezért mindenképpen jár neki egy piros pont.

Olyat persze még nem láttunk, hogy valakit daruval emeltek volna vissza a versenybe, ez azonban részletkérdésnek tűnik. Mármint csak addig, amíg nem találkozunk a Sportkódex H-függelékének 6.1-es paragrafusával, amely a "ha egy autó megáll" címet viseli: "A versenyzőnek nem áll jogában megakadályozni, hogy az autóját elvigyék a pályáról, hanem minden lehetséges módon segítenie kell a sportbírók munkáját. Miután az autót biztonságos helyre juttatták, amennyiben a rendezvény konkrét szabályai ezt lehetővé teszik, a versenyző megpróbálhatja újraindítani azt. Ebben az esetben segédeszközöket, például trélereket, darukat, stb. nem lehet alkalmazni mindaddig, amíg a versenyző úgy nem döntött, hogy feladja a küzdelmet."

Na tessék: ez azt látszik sugallni, hogy ha daruval emelték fel, Hamilton nem folytathatta volna az Európa Nagydíjat. Vagy mégis? Ez ettől kezdve szabályértelmezés kérdése, s mint ilyen, a jogászokra tartozik. A fenti szövegből ugyanis akár gondolhatjuk úgy is, hogy az autó biztonságos helyre mozgatásához még bevethető a daru, csak az újraindításhoz nem. Kétségkívül kissé erőltetett interpretáció, de semmiképpen sem abszurd. A feladványnak szerencsére nincs tétje, hiszen Hamilton nem szerzett pontot, a Toro Rossónál azonban egyértelművé tették, hogy nem értettek egyet a sportbírók eljárásával. "Olyasmi történt, amit az F1-ben még soha nem láthattunk, amikor (Hamilton) McLarenjét egy daruval visszaemelték a pályára, és mivel az angol nem fullasztotta le a motort, folytathatta a versenyt" - írták a csapat honlapján.

A Toro Rosso ezután tovább kesergett azon, hogy a verseny "leállítása" után az autóik nem térhettek vissza a pályára, amin egyébként nincs mit csodálkozniuk, mivel ez a lehetőség 2005-ben megszűnt. Csak 2004-ig szerepelt a Sportszabályzatban "A verseny leállítása" és "A verseny újraindítása" című, meglehetősen bonyolult paragrafus, ezeket azonban egy évvel később felváltották a jelenleg is érvényes "A verseny megszakítása" és "A verseny folytatása" nevű pontok. A változás tartalmi, nem csupán formális, és mivel az elmúlt három évben nem kellett sűrűn alkalmazni ezeket az előírásokat, aligha csoda, hogy a versenyirányításnak is idejébe telt, amíg rájött, hogy Hamiltont hátra kell küldeni a rajtrácson a 17. helyre.

Hamilton a darus incidens miatt ekkor már egy teljes kör hátrányban volt a többiekhez képest, és ott is maradt volna, ha Nick Heidfeld az 5. kör végén - immár a verseny folytatása után, de még a Safety Car mögött - nem áll ki tankolni. Heidfeld a boxból Hamilton mögé tért vissza, és mivel a McLaren így az éllovassal egy körben járó BMW Sauber előtt haladt, a 2007-es szabályok szerint megelőzhette az egész mezőnyt, valamint az SC-t is. Hamilton ezt megtette, majd azonnal ki is ment a boxba száraz pályára való gumikért, amin végül bukott vagy 10 másodpercet.

És hogy miért léphette át a futam időtartama a két órát? Azért, mert a verseny megszakítása és folytatása között áll a stopper. "Ha két óra eltelik a kiírt versenytáv teljesítése előtt, az élen álló versenyzőnek bemutatják a kockás zászlót, amikor átszeli a célvonalat annak a körnek a végén, melynek során letelt a kétórás periódus" - szól a Sportszabályzat 5.3-as paragrafusa. - "A verseny megszakítása esetén azonban a megszakítás hossza hozzáadódik ehhez a periódushoz."

Ami azt jelenti, hogy az Európa Nagydíj nagyjából 2 óra 20 percig is eltarthatott volna.