Egy élőben vetített, B-kategóriás kémfilm-paródiából kiderül, hogy a Forma-1 talán elvesztette az irányítást önmaga felett, és többé nem bírja el a saját súlyát sem. De mit tegyünk, ha már nem tarthatjuk észben, hogy a beosztottunk perzsamacskája mikor volt legutóbb állatorvosnál?

Esküszöm, eddig azt hittem, ilyen legfeljebb a B-kategóriás amerikai filmekben létezik. Ez csakis a beszűkült, ostoba, elvadult koktélpartikon betegre szocializálódott hollywoodi forgatókönyvírók agyszüleménye lehet, akik még beszűkültebb, még ostobább, még elvadultabb koktélpartikon még betegebbre szocializált, idősebb hollywoodi forgatókönyvírók kasszasikereiből ismerik mindazt, amit az életnek hisznek. Egy fiatal és tapasztalatlan, de csupaszív, a szakma által még meg nem rágott ügyvéd hősies küzdelmet folytat dörzsölt, cinikus, kiégett kollégája ellen, aki minden igyekezete ellenére lazán hülyét csinál az összes tanújából, miközben a velejéig korrupt bíró lustán hunyorítva, száján csúfondáros mosollyal figyeli, ahogy az ügy az elkerülhetetlen végkifejlet felé száguld? Na ne! Az élet nem lehet ennyire béna dramaturg...

Talán még soha nem tartottam a kezemben olyan lebilincselő olvasmányt, mint amilyen a Motorsport Világtanács szeptember 13-i tárgyalásáról készült, 115 oldalas jegyzőkönyv, és ezzel az állítással korántsem az a célom, hogy szegénységi bizonyítványt állítsak ki saját magamról. Olyan volt, akár egy ponyvaregény a bölcsebbik fajtából: felhőtlenül szórakoztató, mégis súlyosan tanúlságos. A Bűn és bűnhődés ehhez képest lélektanilag elnagyolt, felszínes gyerekkönyv az "Olvass magadnak!" sorozatból. Amennyiben valaki vállalkozik rá, hogy áttanulmányozza az egészet, nem fog csalódni, jobban teszi azonban, ha előre felkészül az anyagi következményekre. Én például ezúton szeretném értesíteni az A5.hu mélyen tisztelt, de sajnálatos módon még kissé gyerekcipőben járó gazdasági osztályát, hogy a hó végi elszámolásnál igényt tartok a következő, eredetileg önköltségen vásárolt cikkek árának megtérítésére, amelyeket áldozatosan kitartó olvasással töltött munkaóráim alatt fogyasztottam el: 5 csésze kávé, 2 üveg Bacardi, 1 doboz pilótakeksz, 17 papírzsebkendő (ezekkel a könnyeimet törölgettem, de tényleg), 2 ív A4-es lap jegyzetelés céljára (ez, sajnos, menet közben elfogyott), 1 darab békebeli, nyomógombig koptatott "PAX" márkájú golyóstoll (eszmei értéke, minthogy megboldogult másod-ükapámtól maradt rám, felbecsülhetetlen), 1 darab ragtapasz a homlokomra (esküszöm, hogy nem a fejem billent le, hanem a monitor ugrott fel), valamint, mert ez már úgysem tűnik fel senkinek, 2 darab squash ütő, a munkavégzésre is jótékonyan ható testedzés céljából. Ja, hogy miért mindjárt kettő? Az csak rám tartozik, bocs.

Ha a Ferrari és a McLaren között júliusban kirobbant kémügy megszégyeníti a legjobb James Bond-paródiákat is, ez a tárgyalás tényleg olyan volt, mint az amerikai filmekből ismert, agyondramatizált és sematikus perek karikatúrája. A pedáns szigorúsággal megfogalmazott jogi szövegeket személyeskedő beszólások édesítették a Forma-1 hamisítatlan ízére, s mivel a szereplők emellett többnyire a keresztnevükön szólították egymást ("igen, Ron"; "hát persze, Max"), az embernek az a benyomása támadt, hogy egy nagyszabású színdarab jó hangulatú, mégis feszült főpróbáját látja. A színészek már kosztümben vannak, de az összhatás valahogy mégsem az igazi.

Jó, jó: elismerem, hogy a korrupt, gonoszul hunyorgó bíróval meg a túlbuzgó ügyvédbojtárral szándékosan túllőttem kissé a célon. A jegyzőkönyvből mégis egyértelműen kiderül, hogy a Ferrari ügyvédje, Nigel Tozzi sokkal talpraesettebb és céltudatosabb volt, mint a McLarent képviselő Ian Mill, s bár ebben az ügyben valószínűleg maga Petrocelli sem tudta volna kihúzni a csávából a McLarent, a hatékonyabb védelem ritkán szokott ártani. Tozzi mindig pontosan azokat a kérdéseket tette fel, amik engem - és nyilván a WMSC tagjait - is a legjobban érdekeltek, s ily módon ügyesen végig a megfelelő irányba terelte az ügyet.

Mill lényegében arra építette a védekezését, mint a lopáson kapott kutya, aki a hűtőszekrény mellől nagy, hűségesen csodálkozó szemekkel bámul fel a gazdájára, és szeretetért sóvárgó tekintetével esdekelve azt kérdezi tőle: "Hát tényleg feltételezed rólam, hogy én ettem meg azt a csirkecombot?" Legény legyen a talpán, akinek szárazjégből faragott szívét nem olvasztja fel, izé, párologtatja el ez a megrendítő látvány, de a szomorú tény az, hogy az ilyen taktika a Motorsport Világtanács előtt soha nem vált volna be.

A csütörtöki tárgyalás a következőképpen zajlott le. Az FIA elnöke, Max Mosley ("miszter prezident") megnyitotta az ülést, és indítványozta, hogy egy későn benyújtott dosszié tanulmányozására szakítson 20 percet a testület. Miután ez megtörtént, Mosley váltott egy rövid párbeszédet a formai problémákon akadékoskodó Mill-lel, majd átadta a szót a Ferrari két ügyvédjének, Henry Peternek és Tozzinak, akik 45 percben ismertethették az álláspontjukat. Amikor ezen túljutottak, Mill kétszer ennyi időt, tehát másfél órát kapott ugyanerre, mielőtt következett a tanúk kihallgatása. Elsőként Lewis Hamiltoné, akivel Mill az alábbi tartalmas, rendkívül érdekfeszítő, idegtépően hosszú párbeszédet folytatta le:

Mill: Mr. Hamilton, Ön előtt fekszik saját, írásos vallomása. Kérem, lapozzon a második oldalra. A lap alján az ott az Ön aláírása?
Hamilton: Igen.
Mill: Olvasta a vallomást?
Hamilton: Igen.
Mill: Az Ön tudomása szerint a tartalma megfelel az igazságnak?
Hamilton: Igen.
Mill: Köszönöm.

Kötelező jogi formagyakorlat fél percben. Mivel Hamiltont Tozzi sem fogta vallatóra, a világbajnokság éllovasa ezzel távozhatott is a tanúk padjáról. A többiek - a McLaren főmérnöke (lényegében technikai igazgatója), Paddy Lowe, a tesztpilóta Pedro de la Rosa, Ron Dennis, Chris Lewis (róla majd később), Robert Taylor, valamint a csapatmenedzser Jonathan Neale - nem úszták meg ilyen olcsón, Tozzi ugyanis tényleg az amerikai filmekből ismert, meghökkentően körmönfont rámenősséggel alaposan megszorongatta őket. Mivel ők a McLaren tanúi voltak, akiknek az írásos vallomása már korábban a Motorsport Világtanács tagjai elé került, Mill csak elvétve kérdezett tőlük ezt-azt. A Ferrari egyetlen helyszíni tanúja az ex-technikai igazgató, Ross Brawn volt. A kihallgatás után Tozzi 10, Mill 20 percet kapott az utolsó szó jogán, majd a testület visszavonult, hogy meghozza az ítéletet (ami egyébként alig 25 percébe telt).

És most kanyarodjunk vissza ahhoz a bizonyos hűséges tekintetű kutyához. Miközben Tozzi végig ügyesen a felszínen tartotta a McLarenre nézve terhelő tényeket, Mill hosszas monológjai többnyire dagályosan megfogalmazott általánosságokban merültek ki, és aggasztóan nélkülözték a kézzelfogható adatokat. Bármilyen meglepő, a McLaren taktikája a jelek szerint az volt, hogy szívfacsaró, bár kissé demagóg érvekkel érzelmileg próbáljon hatni a Motorsport Világtanács alighanem kissé kérges szívű tagjaira. Mill nem annyira azt próbálta cáfolni, hogy a McLaren nem használta fel a Ferraritól kapott adatokat (bár természetesen ezért is mindent megtett), hanem arra igyekezett felhívni a testület figyelmét, hogy milyen káros hatásokkal járna a sportra nézve, ha a csapatot esetleg elítélnék. Az ítélethirdetés után, de még a büntetés kiszabása előtt Dennis és Norbert Haug is hasonló szellemű nyilatkozatot tett. "Egyetlen ember eltévelyedése miatt megbüntetni a csapat 1300 tagját, és megkérdőjelezni az életművemet rendkívüli szigorúságra vall" - mondta Ron. Ez kis túlzással olyan, mint egy sorozatgyilkost felháborodva azzal védeni, hogy hát kérem, őt aztán nem ítélhetik el, mert kéthetente meg kell látogatnia a nagymamáját a kerületi öregek otthonában. Megrendítő, persze, de érvnek kissé gyenge. Sebaj, Mosley vette az adást, és az érzelmi húrok megpendítésére hasonlóan nyálas szólammal válaszolt: "Hogy nézhetnék Kimi Räikkönen szemébe, ha azt kellene mondanom neki, hogy egyes ellenfelei nem csupán saját csapatuk fejlesztéseiből, hanem a Ferrari vívmányaiból is hasznot húztak? Joggal válaszolná erre, hogy ez nem volt tisztességes" - vélte Max. Az érzékelhetően kétségbeesett Mill odáig merészkedett, hogy egy ízben már a kialvatlanságára kezdett panaszkodni. Szó ami szó, és ezt most tényleg nem gúnyolódásból mondom, néha megrendítő volt látni a vergődését; pedig nem az ő hibája volt. Ezt az ügyet nem lehetett megvédeni.

Habár Mill talán eleve rossz alapokról indult: a július 26-i tárgyalásba úgy vágott bele, hogy nyíltan megkérdőjelezte a Motorsport Világtanács hatáskörét, és nem nyugodott, amíg Mosley nem mutatta meg neki a testület illetékességét körvonalazó paragrafusokat. Aztán a szeptember 26-i tárgyaláson sem igyekezett belopni magát a tagok szívébe, ott ugyanis azzal látott hozzá a mondandójához, hogy óvónénis kedélyességgel dorgáló hangnemben kioktatta a WMSC-t: ugyanazokra a tényekre alapozva nem hozhat más ítéletet, mint júliusban, a döntését tehát kizárólag az újonnan felmerült bizonyítékok következtében változtathatja meg. Emellett feltűnően gyakran hangoztatta, hogy ha Tozzi megkérdőjelezi a tanúk vallomását, azzal "hazugnak" minősíti őket, amit nyilván mindenkinek felháborítóan abszurdnak és igazságtalannak kellett volna éreznie, ám rutinos vetélytársát ilyen trükkökkel egy pillanatra sem tudta megfélemlíteni. Noha nem akarom kétségbevonni a Tozzival nagyjából egyidős Mill ügyvédi szakértelmét, elgondolkodtató, hogy a McLaren miért nem talált egy alkalmasabb embert a feladatra. Olyat, aki nem csupán a jogról, hanem az F1-ről is képben volt.

Semmiképpen nem szeretném azonban azt a benyomást kelteni, hogy a McLaren csupán a rosszul felépített védelem és a jogi csűrés-csavarás ártatlan áldozata. A Spyker főnöke, Colin Kolles, aki megfigyelőként személyesen is jelen volt a tárgyaláson, már az ebédszünetben megjegyezte, hogy "néhány dolog teljesen egyértelmű", és azt gondolom, ebben sajnos igazat kell adnunk neki.

Eőször is, minden kétséget kizáróan bebizonyosodott, hogy a McLaren főtervezője, Mike Coughlan március és július között rendszeresen érintkeztek egymással. A hírek 35 telefonhívásról, 288 SMS-ről és 23 emailről szóltak, ami önmagában is tekintélyes mennyiség, mégis csupán részleges adat. Stepney ugyanis két telefont használt, és ezidáig az egyiknek csak a március 21. és július 3., a másiknak pedig a március 11. és április 14. közötti forgalmi statisztikái ismertek. Ráadásul a tartalmuk egyelőre nem jutott a nyomozó hatóság birtokába, tehát mindössze azt tudjuk, hogy Stepney és Coughlan különböző csatornákon legalább ennyiszer kereste egymást. Kollégája júliusi vallomását cáfolva Rob Taylor, a McLaren egyik mérnöke azt mondta, Coughlan és Stepney az elmúlt években is tartották egymással a kapcsolatot, de 288 SMS egy ilyen rövid időszakban a legjobb haverok között sem kevés - vagy feltételezzük, hogy a családi ügyeiket vitatták meg ilyen intenzitással? "Helló Mike, hogy van a kedves nejed? NS" "Kösz jól, csak megfájdult a bal lába, mert sokáig állt sorban a fénymásolónál. MC" Már ha értik, mire gondolok...

Az SMS-ek és emailek valószínűleg jónéhány csemegét tartogatnak még, de nincs szükség rájuk ahhoz, hogy viszonylag tisztán lássunk az ügyben, Pedro de la Rosa és Fernando Alonso levelezéséből ugyanis egyértelműen kiderül, hogy Coughlan információkat kapott Stepney-től, s hogy erről a két versenyző is tudott. A jegyzőkönyvnek éppen ezek az emailek a legérdekfeszítőbb részei. Kiderül belőlük például, hogy de la Rosa és Coughlan még az arrows-os időkből tényleg jó cimborák voltak, és a levelezésükben éppúgy fellelhetők a legutóbbi focimeccsről folytatott eszmecserék, mint a Ferrari fékrendszerével kapcsolatos bizalmas részletek. De la Rosa például a tárgyaláson elismerte: egy ízben azzal csikarta ki Coughlantől a fékerőelosztó működési alapelvét, hogy azt lódította neki, Alonso kérte el tőle. Ettől függetlenül, amint az már részben napvilágra került, de la Rosa valóban rendszeresen konzultált Alonsóval - mégpedig saját bevallása (de Mill szavai) szerint azért, mert "Mr. Alonso új volt a csapatnál, és spanyol, mint ő. Mr. Alonso elszigetelten érezte magát, mivel pedig Mr. de la Rosa szerette volna, ha beilleszkedik, baráti szellemben megosztotta vele az értesüléseit." Aha, persze.

A Ferrari fékerőelosztó-rendszere az ügy során kiemelt figyelmet kapott. Történt ugyanis, hogy az Ausztrál Nagydíjon a McLaren tagjainak figyelmét megragadta valamilyen kapcsoló, amit a Ferrari kormánya mögött helyeztek el, ezért Lowe utasította a gárdáját, hogy a belső kamerás felvételek kimerítő elemzésével derítsék ki, mire szolgálhat. Ez egyébként, ahogy a fotók tanulmányozása is, bevett gyakorlat. A mérnökök arra a következtetésre jutottak, hogy egy háromállású, gyors kapcsolású fékerőelosztóról van szó, ezért Lowe megbízta egy emberét, Chris Lewis-t, egy hasonló rendszer megtervezésével. Lewis munkáját véletlenül éppen Coughlan felügyelte, akinek Stepney áldásos tevékenységének jóvoltából részletes műszaki rajzok álltak a rendelkezésére a Ferrari megoldásáról. A McLaren egy másik mérnöke, Rob Taylor bevallotta, hogy Coughlan megmutatta neki ezeket a rajzokat, és részletesen elmagyaráztatta magának a rendszer működési elvét. (Taylor egyébként Tozzi kérdésére elismerte azt is, hogy látta a Ferrari emblémáját a lapon, de ennek nem tulajdonított különösebb jelentőséget). Mindezek ellenére Lewis azt állította, nem kapott ötleteket Coughlantől a fékerőelosztóra vonatkozóan, és egyébként is csak egy régebbi rendszert kellett az MP4-22-höz igazítania, mivel 2001-2002-ben már a McLarennek is volt egy hasonló eszköze, amit azóta nem használtak. Tozzi azt firtatta, hogy ha ilyen egyszerű munkáról volt szó, Lewis miért dolgozott rajta három teljes hónapig. A Ferrari megoldása egyébként a jelek szerint azért különleges, mert a fékezés első pillanatában teljesen letiltja a hátsó fékeket, aztán fokozatosan adja rájuk az erőt.

Lowe vallomásából kiderül, hogy egy alkalommal, konkrétan március 21-én (azaz három nappal az Ausztrál Nagydíj után) Alonso is küldött neki egy fotót, amelyen a Ferrari vitatott padlólemeze oldalnézetből jól látható volt. "Helló Paddy! Biztosan sok ilyet láttál már, de most itt van még egy. Üdv, Fernando" - írta Alonso, amire Lowe ezt a választ küldte: "Helló Fernando, nem, valójában még nem láttam ilyen képet, úgyhogy köszi. Bízom benne, hogy még ezen a héten tisztázni tudom a kérdést Charlie (Whiting-gal, az FIA technikai referensével), és át kell építeniük. Ja, egyébként már biztosak vagyunk benne, hogy az a kapcsoló az autójukon a fékerőelosztás változtatására szolgál. Pedro holnap kipróbálja a miénket a szimulátoron, kedden pedig már a pályán is."

Lowe egyébként azt állította, hogy a 780 oldalas dokumentum értékét, amit Coughlan vett át Stepney-től Spanyolországban, túlbecsülik, mert a McLaren tervezési filozófiájába kívülről érkező ötletek úgysem illeszthetők bele. Tozzi feltette a kérdést, hogy akkor vajon miért fizetnek nagy pénzeket az ellenfelek autóiról készült képekért, és miért tanulmányozzák a róluk készült belső felvételeket. Mosley látta a dokumentumot, és kifejtette, hogy "az bárki számára aranybánya volt, akit érdekelnek a versenyautók", Lowe azonban úgy vélte, Coughlanen a "gyűjtőszenvedélye" lett úrrá, amikor átvette az anyagot Stepney-től. Na ja: van aki bélyegeket gyűjt, telefonkártyákat vagy lepkéket, és van, aki lopott műszaki rajzokat. De persze kik vagyunk mi, hogy ítélkezhessünk?

A jegyzőkönyvből számtalan lenyűgöző részlet kiderül még; például az, hogy amikor egy kicsúszott autót a műszaki mentés során darura emelnek, az ellenfelek később precízen kielemzik a felvételeket, mert azok alapján pontosan ki tudják deríteni a súlyelosztását. Lowe kitért rá, hogy a Renault idei küszködésének éppen az R27 túlságosan hátratolt súlypontja lehet az oka, míg a McLarené az autók többségéhez képest előrébb helyezkedik el. Miután szembesítették Räikkönen írásban tett vallomásával, Dennis elismerte, hogy az ellenfelek csapatrádiójának lehallgatása hajdan "boxutcaszerte bevett gyakorlat volt", és fény derült arra is, hogy Alonso a feltételezésekkel ellentétben nem Flavio Briatorének, hanem Bernie Ecclestone-nak beszélt a közte és de la Rosa között lezajlott emailváltásról.

Bármennyire is érdekes azonban egy ilyen jegyzőkönyv, nincs az rendjén, hogy a világbajnokság sorsa felől két ügyvéd személyeskedésektől sem mentes csetepatéja döntsön, miközben az érintett csapatok tagjai - a Forma-1 főszereplői - szinte meg sem szólalnak. Mindazonáltal ezt az ügyet nem lehetett annyiban hagyni. A McLarennél azt a taktikát választották a védekezésre, hogy kezdetben egyetlen renegát alkalmazott partizánakciójának minősítették a történteket, aztán ahogy sorra kiderült, hogy többen is ismerték a Ferraritól érkező információkat, őket szóban leválasztották a csapatról, amely persze ily módon, mint valamiféle elvont entitás, már ártatlanná vált. "Csapat" alatt végig a "többieket" értették - azokat, akik nem hallottak, nem láttak semmit. Elegáns megoldás; csak az a kérdés, hogy mi marad a csapatból e bravúros verbális vitézkedés után. Talán egyedül Ron Dennis, vagy még ő sem.

Ez persze sohasem fog kiderülni, a WMSC azonban nyíltan megkérdőjelezte, hogy csak Coughlan és a versenyzők tudtak a Stepney-től érkező adatokról, hiszen de la Rosa többször tett említést róla, hogy tesztelni akarják a Ferraritól ellesett beállításokat illetve alkatrészeket. Vajon ő maga állította volna be a szimulátort, ha végül ki akarja próbálni a Ferrari súlyelosztását, ahogy ígérte? Lowe megerősítette, hogy ez nem lehetséges. Egyedül ő tervezte meg a Ferraritól ellesett hátsó vezetőszárnyat, és ő is gyártotta le? Hiába no, igazi polihisztor ez az egyébként tényleg szimpatikus Pedro, nem vitás.

Az a baj, hogy - bármennyire is közhelyesen hangzik - ez a világbajnokság már semmiképpen sem lesz tiszta. Méltánylandó, hogy a Motorsport Világtanácsnak, amikor meghozta az ítéletét, rengeteg tényezőre, például az F1 népszerűségére is tekintettel kellett lennie, mégis tény, hogy ha a McLaren esetleg - esetleg! - gyorsabb lett a Ferrari adatainak köszönhetően, abból Hamilton és Alonso a pályán is tizedmásodpercben mérhetően profitált. Nem jó üzenetet közvetít ez a pénzbüntetés; a McLarent elítélték, azt sugallva, hogy bűnös, a versenyzőket mégis békén hagyták, azt a látszatot keltve, hogy a csapat 100 millió dollárért megvásárolta az egyéni világbajnokságot. Eddig mindössze egyszer fordult elő az F1 történetében, hogy a csapattól levonták a pontokat, a versenyzőitől nem: az 1995-ös Brazil Nagydíjon, ahol a Benettonban és a Williams-ben a korábban leadott mintától eltérő üzemanyagot találtak, de ott azért döntöttek így, mert a véletlen technikai szabálytalanság egy formai hiba következménye volt, és teljesítményelőnnyel nem járt. A versenyzőket most nem ez, hanem az FIA által felajánlott vádalku mentette meg. Pedig, amint arra Mosley is rámutatott, szabálytalanság esetén nem kell bizonyítani, hogy abból az illető valóban hasznot húzott: aki doppingolt, azt megbüntetik, és kész. Az egészben az a tragikus, hogy az MP4-22 nyilvánvalóan születésétől fogva gyors autó volt, és könnyen lehet, hogy Stepney közreműködése nélkül is megnyerte volna a világbajnokságot. Lehet - de sajnos nem biztos.

És az egész káosz közepén ott csücsül két csapatfőnök, akiknek szintén lesz min elgondolkodniuk. Mert Stepney aligha kezd súgni a McLarennek, ha elégedett a helyzetével a Ferrarinál; és a McLarennél sem fajul idáig a helyzet, ha Ron tisztában van azzal, ami a szomszéd irodában folyik. Hiszen lehet, tényleg lehet, hogy nem tudta. "Hogyan is tudhattam volna?" - kérdezte. - "1300 ember dolgozik a csapatomban. Honnan a pokolból kellene tudnom az alkalmazottaim minden lépéséről? El lehet ezt várni tőlem? Az biztos, hogy fogalmam sem volt a versenyzőink közötti emailváltásról."

Talán pontosan ez a baj: a Forma-1, s vele az összes csapat, mára akkorára hízott, hogy átláthatatlanná vált. Nem bírja el a saját súlyát. Nem is olyan régen még ugyanaz a fickó pakolta fel az autót a kamionra, aki aztán elvezetett a verseny helyszínére, ott összerakta az egész miskulanciát, és kábé két társával együtt szervizelte azt egy hétvégén keresztül. Akkor még tudhatta az ember, hogy a beosztottjának mikor volt legutóbb állatorvosnál a perzsamacskája; ma, 1300 alkalmazottal, ez kétségkívül lehetetlen.

Igaza van Ronnak, csakhogy ez egyben óriási lecke is neki - éppen ő, aki megszállottan szereti kézben tartani az összes szálat, nem vette észre azt, ami a hát mögött történt. Itt, talán, érdemes megállni egy szóra.