A világért sem akarom a mai fiatalok erkölcsein merengve visszasírni a régi szép időket, de annyit azért, legalább zárójelben, hadd szabadjon megjegyeznem, hogy ha így folytatjuk, hamarosan már az Europa Nagydíjat is a Jupiter azonos nevű holdján rendezik meg. Igen, pontosan így, rövid o-val.

Fogalmam sincs, mi a baj Silverstone-nal. Sohasem fogom elfelejteni, hogy szinte kereken nyolc évvel ezelőtt, amikor először ott jártam, milyen felemelő élmény volt elbandukolni a pálya bejáratához. A békésen legelésző tehenek között. A gazdák birtokait elválasztó sorompók alatt átbújva. Hátulról, a falu felől. Miután nyugodtan elmajszoltam a házinéni által reggeli gyanánt elém tolt ham&eggs-et a kötelező babpürével meg a többivel. A finoman szemerkélő esőben. A tócsák között szlalomozva. Rendben, nem tagadom, egy gumicsizma elkelt volna. Na és? Íme, a híres british countryside a maga teljes valójában; ha a Woodcote felől néhanapján ide is hallatszik a motorhang, olyan, mintha valahonnan egy másik világból, fényévekkel távolabbról szűrődne át illékonyan. A szférák zenéje. Hiába no, ez a világ a teheneké, a birkáké meg a szúnyogoké. Vidéki idill. Welcome to Silverstone.

A 2002-es verseny után, amit kis híján teljesen elmosott az eső, és a környék szebb napokat látott bekötőútjai mentén Londonig vitte a gigantikus dugóban rekedtek költői szitkait a szél, mert az aszfaltot hírből sem ismerő parkolók a föld és a víz őselemi reakciója révén egyetlen, óriási dagonyává változtak, Bernie Ecclestone nem hiába nevezte "falusi vásárnak" a Brit Nagydíjat. Silverstone kétségkívül nem metropolisz, de aki valamiféle rejtett adottság folytán képes kibogozni a brit közúthálózat művészien kusza szövevényét, akár még Northamptonba is hamar eljuthat onnan. És a gúnyolódást (ígérem, csak egy pillanatra) félretéve van ennek a falucskának egy nem elhanyagolható, noha elismerem, az F-1 kozmoszában mind jelentéktelenebbé szikkadó előnye: egy tűrhető versenypálya. Már ha valaki még emlékszik rá, hogy ez mi az ördögöt is jelent.

Azt a mesterien, kitűnő stílusérzékkel éppen erre a hétvégére időzített hírt, amely szerint a Brit Nagydíj 2010-től az Ayrton Senna 15 évvel ezelőtti parádés motorcsónak-produkciójáról híres Donington Parkba költözik, kétféleképpen lehetett fogadni: örömmel, hogy a Brit Nagydíj, lám, mégiscsak megmenekült, vagy bosszankodva, hogy a francba, hát Silverstone-t mégiscsak elveszítjük.

Én erre a hónapra sajnos már kiörültem magamat, a keretem lemerült, úgyhogy most hadd bosszankodjak egy kicsit. Mert Silverstone infrastruktúrája korántsem annyira csapnivaló ám. A paddock területe a sík környéknek köszönhetően tágas, a pálya épületei, jóllehet, régiek, azért nem düledeznek sebtében összerittyentett, patakparti vályogviskóként (látni rosszabbakat is máshol), és mégiscsak ez az autósport Szilikon-völgye, ahol az F-1-es csapatok kábé fele tengeti szerény hétköznapjait. Mindig is túl átlátszónak tartottam azt az ürügyet, hogy Bernie az elmaradó felújítások miatt szeretné máshová vinni a versenyt.

Ejnye, azért mi sem ma jöttünk ám le a gumifalról. Tudjuk, hogy pénz beszél, motor köhög. Tudunk mindent. Egyvalamit kivéve: hol vagyunk ebben a képletben mi, a közönség, akik végső soron fizetünk az egész hóbelevancért?

Manapság már alighanem a hülye is megérti, hogy az F-1 üzlet, tehát nincs azzal semmi baj, hogy üzleti alapon működik. Ha valaki többet kínál a rendezési jogokért, hát tessék, vigye. De azért a vételáron túl talán mérlegelni kellene néhány egyéb szempontot is. Például azt a csekélységet, hogy az adott pálya alkalmas-e egyáltalán versenyzésre.

Sajnos erős a gyanúm, hogy ez az egész probléma eredendően az örökös bűnbak, a tévé elterjedésére vezethető vissza. Akkoriban, amikor a tévé még nem létezett, vagy legalábbis nem közvetítette a futamokat, a közönség főként a helyszínre kilátogató nézőkből állt, akik számára muszáj volt elfogadható szolgáltatásokat nyújtani, mert különben oda se mentek. És könnyen meg lehetett számolni, hogy mennyien vannak. Ennyi jegy kelt el, tehát ennyien jöttek el, plusz öt százalék belógott a kerítésen át, a csomagtartóban vagy ejtőernyővel az éj leple alatt. Kész. De mi a helyzet ma? A nézettségi adatok szerint világszerte úgy százmillióan reszketik végig a nagydíjakat a tévé előtt, az az egy-kétszázezer ipse tehát, aki a pálya mellett porosodik, a kutyát sem érdekli. Nem nagyságrend. Nem üzlet.

Igen ám, csakhogy akad ezzel egy kis bibi. Egyrészt a tévés nézettség mérése korántsem egzakt, hogy ne mondjam, okkult tudomány, és bármit állítsanak is a statisztikusok, kis valószínűséggel ugyan, de bármekkora lehet a hiba. Még ha meg is feledkezünk arról, hogy a módszer egy relatíve szűk, mérőberendezéssel ellátott csoport tévézési szokásait vetíti ki (elvileg persze matematikailag korrekt módon) a teljes sokaságra, semmiképpen nem veszi számításba a Józsi bácsit, aki bekapcsolva felejtette a tévéjét, mielőtt dülőngélve elkerekezett a sarki italmérésbe, meg a Náncsi nénit, aki a vasárnapi rántott csirkét emésztve békésen elszundított a monoton motorhang hatására. A százmillióban ők is benne vannak, de ügynök legyen a talpán, aki elad nekik ötven liter V-Power Racinget, egy garnitúra Bridgestone téli gumit, vagy az ING legújabb biztosítási konstrukcióját. Egy üveg Johnnie Walkert, azt talán.

Másrészt az a baj, hogy ez a százmillió állítólagos néző messze nem annyira valóságos, mint az a néhány százezer, akik hús-vér valójukban kimennek a versenyekre. Az F-1 politikája mégis az úgynevezett "átlagos néző" nehezen megfogható igényein alapszik. Azon, hogy őt nem érdeklik az olyan egzotikus fejlesztések, mint a pneumatikus szelepvezérlés vagy az ultragyors kapcsolású sebességváltó; azon, hogy a tévé előtt ülve teljesen mindegy neki, hogy amit lát, az Silverstone-ban vagy Doningtonban történik.

Érthető ez a logika, hát persze, de potenciálisan nagyon veszélyes. Mert az F-1 közönségének magját mégiscsak az az értő kisebbség alkotja, amely valóban a sportot szereti ebben a sportban - a gyors autókat, a kiemelkedő versenyzői teljesítményeket, az összehangolt csapatmunkát, az ultramodern technológiát -, és végső soron ők képesek felkelteni iránta a többiek érdeklődését is. Az emberek zöme nem úgy szereti meg az F-1-et, hogy véletlenül odakapcsol a távirányítóval, amikor éppen az megy a tévében, hanem úgy, hogy a sport iránt már rajongó barátai megfertőzik. Ehhez azonban szükség van valódi rajongókra - talán nem ártana, ha már rájuk is gondolna valaki. Legalább néha.

Naiv vagyok? Oké, akkor beszéljük az üzletről! Nagyon szépen hangzik, hogy Doningtont, amely egyébként Silverstone-nál sokkal rosszabb állapotban van, a következő öt évben felújítják. Csakhogy a 100 millió font (30 milliárd forint!), amit erre szánnak, pontosan annyira valóságos, mint az a dugipénz, amit hároméves korom óta gyűjtögetek a miniatűr, sárga kutyaházat formázó bádogperselyemben, oldalán a lihegő kutyával, hogy majd ebből veszek magamnak egy Ferrari Testarossát. (Most már inkább egy 575M-et vennék, de késő bánat.) Donington mögött ugyanis, kéretik megkapaszkodni, nem áll ám egy pénzes amerikai nagybácsi, aki dömperrel hordja a dollárokat a pálya mellé, hanem valamilyen, egyelőre kissé homályos konstrukciójú kötvényekkel szeretnék előteremteni a ráncfelvarrás fedezetét. Sebaj, Hermann Tilkét nemrégiben meghívták egy pályabejárással egybekötött teadélutánra, úgyhogy nagy baj már nem érheti őket.

Bernie persze semmiképpen nem bukhat az ügyön. A promóteri szerződés megkötésénél általában előre kéri az első két évre szóló jogdíjakat, azaz mintegy 50 millió dollárt, ő tehát biztosítva van; ha Donington bámulatra méltóan vállalkozó kedvű tulajdonosa netán belebukik a projektbe, az F-1 és Silverstone sűrű könnyek között ismét egymásra találhat, és mindenki jól jár. Majdnem. Azért időnként megfordul az ember fejében, hogy talán nem ártana a rendezők számára is rentábilissá tenni versenyeket; a 25 millió dollár körüli éves jogdíjak miatt a nagydíjak jelenleg leginkább csak nemzetgazdasági szinten kifizetődőek, és nem minden ország kormánya hajlandó állni a promóter veszteségeit. Nem beszélve arról, hogy ránk már, fájdalom, megint nem gondol senki: ha magasabb a jogdíj, tetemesebb a veszteség, ami a nézők számára nyújtott szolgáltatásokon fog tükröződni, mivel máson egyszerűen nem tükröződhet. A motorhome-ok alól mégsem lehet elhordani a kőkockákat.

Eredendően nem vagyok konzervatív. Esténként nem tusolok paszományos mentében, és nem akarom a mai fiatalok erkölcsein merengve visszasírni a hajdani szép időket. Attól, hogy valami régi, még nem feltétlenül jó, és nem feltétlenül jobb az újnál sem, ezt én pontosan tudom. De Silverstone-t elsősorban nem azért kellene megtartani, mert régi - nem a legelső F-1-es nagydíj emléke miatt; nem Keke Rosberg 1985-ös, 259 km/órás köre miatt; nem a csapatok közeli főhadiszállása miatt -, hanem azért, mert egyszerűen jó. És ha a vadkapitalizmus szellemében hátat fordítunk mindennek, ami ódon, s amiben ebben a pillanatban talán nincs annyi pénz, mint az újban, előbb-utóbb zsákutcába jutunk, ez a fejlődés ugyanis örökre semmiképpen nem lehet fenntartható. Ezt diktálja a logika; ezt diktálja a józan ész. És akkor, ha már körbeértünk az egész glóbuszon, ha már a legutolsó olyan államot is kiszipolyoztuk, amelynek kormánya az országimázs oltárán hajlandó volt feláldozni azokat a bizonyos dollármilliókat, majd Bernie is mehet a Jupiter holdjára megrendezni az Europa Nagydíjat.

A Brit Nagydíjon folytatódott az az idén lassan már megszokottá váló trend, hogy a világbajnokság aktuális éllovasa gyengélkedett, a vetélytársai számára lehetővé téve a felzárkózást. Szórakoztatóbb forgatókönyvet ki sem lehetne találni.

Miután Montrealban nem vette észre a piros jelzést, Magny-Cours-ban pedig egy elsietett, büntetést érdemlő előzést követően csak a 10. helyen ért célba, Lewis Hamilton Silverstone-ban éppen olyan teljesítményt nyújtott, mint amilyet vártak tőle - sőt, még annál is jobbat. A McLarennél sem titkolják, hogy Lewison az elmúlt időszakban óriási volt a nyomás, és a második év ebből a szempontból egyébként is nehezebb az elsőnél, de a brit versenyző ezen a vasárnap délutánon szenzációs győzelmet aratott. Alighanem egyetérthetünk vele abban, hogy a legfényesebbet eddigi pályafutása során.

Persze kétségtelen, hogy az időjárás, idén immár nem először, ismét a McLaren pártját fogta. A helyzet azonban különbözött a Monacóitól. Ott többé-kevésbé a véletlenen (és Lewis stratégiai szempontból szerencsés kicsúszásán) múlt, hogy az irányítás kicsúszott a Ferrari kezéből, itt viszont egyértelműen ők hibáztak, miközben a McLaren tökéletes munkát végzett az időjárásjelentések értelmezésével, s így végül magával a boxtaktikával is.

Most már senki előtt nem titok, hogy a Brit Nagydíj alapvetően a 21. körben dőlt el, amikor Kimi Räikkönen és Lewis egyszerre álltak ki a boxba. Az eső ekkor már elállt, az aszfalt egyre kevésbé volt nedves, ezért teljesen logikusnak tűnt az ötlet, hogy a kopott intermediate gumikat fent hagyják az autókon. Ezek a felszáradó pályán egyértelműen gyorsabbak lettek volna az új intereknél, amelyek viszont cserébe akkor kerültek volna előnybe, ha újra elered az eső, mivel mélyebb barázdáik révén értelemszerűen több vizet tudnak kiszorítani.

A három dobogós köridő-grafikonja. Jól leolvasható róla az időjárás alakulása: durván a 22. körig fokozatosan felszáradt a pálya, akkor elkezdett szemerkélni az eső, majd 34. kör tájékán erősebben is rákezdett. Végül a 44. körben ismét alábbhagyott. Látszik az is, hogy Barrichello (a 35. körtől extrém esőgumikon), amint az várható, éppen ebben az időszakban volt gyorsabb az intereseknél.

A küzdelem ezen a ponton igazi fej-vagy-írás játékká fajult. Akárhogy is döntöttek a csapatok, nem lehettek biztosak benne, hogy igazuk lesz; a meteorológiai jelentések bizonytalanok voltak. Ha az eső nem kezd rá újra, most alighanem a Ferrarit ünnepelnénk, és a McLarent kárhoztatnánk egy stratégiai baklövés miatt, ennek azonban semmi jelentősége nincs, a helyzet ugyanis az, hogy szinte közvetlenül Kimi és Lewis boxkiállása után megérkezett a zuhé.

A Ferrari számára ekkor lényegében elúszott a hajó, legalábbis Lewis McLarenje mindenképpen, a dobogóra azonban még maradt volna esélye Kiminek, ha a csapata időben reagál. Ám annak ellenére, hogy Lewis 5-7 másodpercet vert rá körönként, kint hagyták a pályán, szenvedni a kopott intereken - ez volt a második hiba, amit elkövettek. Hogy miért? Azért, mert 1) ha pánikszerűen behívják a boxba Kimit, és esetleg mégis eláll az eső, duplán kibabrálnak vele, és 2) ha már így alakult, meg akarták várni, amíg Kimi az "egykiállásos ablakba" ér, azaz eljut odáig, hogy az autóját a verseny végéig fel lehet tankolni. Ez a gondolatmenet logikusan hangzott, csak éppen erősen filozófiai jellege volt: tudniillik nem vett tudomást a tényekről, konkrétan arról, hogy mire a 30. körben behívták Kimit a boxba, 42 másodpercet vesztett Lewis-szal szemben, ráadásul Heikki Kovalainen és Nick Heidfed is megelőzte őt. Tíz kör leforgása alatt. Reménytelen. Mások, így a Renault és a Red Bull is elkövették azt a hibát, hogy először nem cseréltek kereket, de ők korábban kapcsoltak, és Fernando Alonsót legalább már a 26., Mark Webbert pedig a 28. körben visszahívták a boxba új interekért. Az ő autóikat is fel tudták tankolni naftával a célig. Ilyen körülmények között minden egyes kör számít; ha például a 30. helyett a 26. körben kimegy a boxba, Kimi nem 42, hanem csak 21 másodpercet veszít. Azért ez sem mindegy.

A meteorológia rendkívül bonyolult tudomány, az időjárás pontos előrejelzésének nem csupán gyakorlati, hanem elméleti (matematikai) korlátai is vannak. A felhőrendszerről készült műholdfelvételek a laikus számára olyanok, akár az orvosi ultrahang képe, vagy a Rorschach-teszt - egy ásító macskát éppúgy beléjük lehet látni, mint egy tintapacát. Mégis tény, hogy egyes csapatoknak sikerült helyesen olvasniuk a műholdképből (amire persze statisztikailag is jó esély volt), míg másoknak nem, és innentől kezdve minden egyéb puszta kifogás. Az F-1-es istállók már két éve nem vihetnek saját meteorológiai állomást a nagydíjakra, mindannyian a Méteo France által szolgáltatott adatokra támaszkodnak, ez azonban egyáltalán nem jelenti azt, hogy ne dolgozhatna náluk valaki, aki jól képzett műholdkép-olvasó. Persze nem kizárt, hogy dolgozik; elvégre ő is tévedhet.

Ami a Ferrari szemszögéből nézve stratégiai hiba, az Kimiéből szimpla balszerencse volt. Eképesztő, hogy az ág is húzza mostanában: a monacói rajtrácson gond volt az egyik kerekével, Montrealban a győzelemre esélyesen szanálták a versenyből, míg Magny-Cours-ban a bizarr módon leszakadó kipufogó száműzte őt a 2. helyre. És most, Silverstone-ban, jött ez az elrontott boxtaktika. Pedig miután a 10. körben elment a hibázó Kovalainen mellett, a felszáradó pályán rohamléptekkel közeledett Lewis-hoz, 11 kör alatt 6.098-ról 0.932 másodpercre faragva le a hátrányát - ha azonos gumikon maradnak, tűzijátékra számíthattunk volna kettejük között.

Annál is inkább, hogy a boxban nem csupán a gumiválasztás, hanem az üzemanyagszintek terén is a McLaren volt az ügyesebb. Lewis autóját ugyanis fél másodperccel tovább tankolták, mint Kimiét, amiből ítélve az ő második etapja ígérkezett hosszabbnak, mégis ő maradt elöl. Kiminek tehát, még ha egyforma gumikon maradnak is, valószínűleg a pályán kellett volna megelőznie Lewis-t.

Aki ezután szenzációsan, földöntúli érzékkel vezetett. Valójában az a vicc, hogy a 26. körtől kezdve, amikor az eső komolyabban rákezdett, meglepő módon egyetlen egy körben sem volt ő a leggyorsabb (na jó: kivéve a legutolsót, amit rajta kívül csupán ketten teljesítettek), mégis folyamatosan növelte az előnyét. Ez úgy vált lehetségessé, hogy a többiekhez képest egyenletes tempóban haladt, miközben mások ingadozóbb teljesítmény mutattak: hol Nick Heidfeld, hol Robert Kubica, hol Rubens Barrichello, hol Jarno Trulli futott jobb köröket nála, de a közvetlen üldözői így is fokozatosan lemaradtak.

Ez még arra az időszakra vonatkozik, amikor mindenki intermediate gumikat használt. A 35. körben, azaz teljesen egyszerre, öten is kihajtottak a boxba az extrém esőgumikért: Nico Rosberg, Kazuki Nakajima, Sébastien Bourdais, Jenson Button és a már említett Barrichello. Az egész verseny alatt csak ők próbálták ki ezt az abroncstípust, és hamar kiderült, hogy jó lóra tettek - Barrichello például 1:41-es köröket futott vele, miközben az interekkel küszködő Trulli 1:51-est, Massa és Kubica 1:53-ast, Alonso és Hamilton pedig 1:54-est. (Az extrém esőgumikon egyébként Button diktálta a legbrutálisabb iramot: a 37. és 38. körben 1:37-es illetve 1:38-as köröket teljesített, holott ekkortájt a leggyorsabbak is csak 1:41 felett tudtak autózni. Ez a lassan járj, tovább érsz tipikus esete volt; Jenson ugyanis egy körrel ezután a pálya szélén végezte.)

Annak az öt versenyzőnek a köridő-grafikonja, akik extrém esőgumikat használtak. Abban a két körben, amíg a pályán tudott maradni, Jenson Button mindenkinél nagyságrendekkel gyorsabb volt.

Amikor aztán a pálya a zápor elálltával ismét elkezdett felszáradni, az interesek közül gyakran ismét Lewis lett a legmagabiztosabb, ha nem is mindig a leggyorsabb. Nem volt könnyű dolga, mert a sisakrostélyának a jobb oldala állandóan bepárásodott, ezért a Becketts felé tartva állandóan nyitogatnia kellett, hogy beengedjen alá egy kis levegőt. Egyszer elfékezte magát a Brooklandsnél (ott, ahol a Q3-ban teljesített második mért körében is), egyszer lesodródott a pályáról a legcsúszósabb kanyarban, az Abbey-nél, ezek azonban említésre sem méltó incidensek voltak ahhoz képest, hogy a többiek, Felipe Massával az élen, milyen kalandokat éltek át.

Lewis tehát visszatornázta magát a tabella élére, és a küzdelem kiegyenlítettségéről mindent elárul, hogy Kiminek is ugyanannyi pontja van, mint neki, holott az elmúlt négy futamból egyetlen egy sem alakult igazán jól számára. Ha ez így megy tovább, dörzsölhetjük a kezünket - a világbajnokság még sokáig nyitott marad. Annál is inkább, hogy úgy tűnik, miután Magny-Cours-ban a Ferrari tett szert előnyre, azóta a McLaren lépett eléjük a fegyverkezési versenyben.