Felejtsük el Hollywoodot, a sztáripart és a nemzetközi politikát: a képmutatás igazi fellegvára a Forma-1. De mégis, mire számítsunk egy olyan sportban, ahol minden az eladható látszat, a valóság viszont senkit sem érdekel? Pedig ezért részben mi, a közönség is felelősek vagyunk.

Néha az az érzésem, hogy ha automatikusan a lomtárba üríteném a sajtóközleményeket, a helyszíni nyilatkozatokat babelfish-sel átfordíttatnám szuahélire, kinyomtatnám, aztán lehúznám őket a vécén, a tévémből pedig rituálisan kihangolnám a közvetítésére vetemedő összes csatornát, a Forma-1 egyik pillanatról a másikra megszűnne létezni. Mi maradna belőle? Huszonkét autó, amint többezer mérföldre innen, egy circa öt négyzetkilométeres területen, bolond igyekezettel kergetőzik körbe-körbe. És ez idáig, ahol most ülök, úgysem hallatszik el. Illízió az egész; bravúros bűvészmutatvány egy világméretű cirkusz porondján, semmi több. Egy műsor a tévében, mint a Barátok Közt vagy a CSI.

A Forma-1-ben minden az eladható látszaton múlik. Mindegy, hogy van-e esélyünk a győzelemre, vagy nincs: a lényeg, hogy kéznél legyenek a közönséggel és a szponzorokkal bármikor megetethető, porból készült instant kifogások. Az igazság az, amit az emberekkel el tudunk hitetni, más pedig nincs is, mert úgysem érdekel senkit. A nyilvánosság a sajtóból és a tévéből tájékozódik, a sajtó meg döntően a csapatoktól szerzi az információit, így aztán óhatatlanul csak azt látjuk, amit a szereplők meg akarnak mutatni nekünk. Azt is többszörösen megszűrve.

Ez soha nem volt annyira nyilvánvaló, mint most, a kémbotrány katarktikus végkifejletének előestéjén. Július óta annyi hír látott napvilágot az ügyről, hogy az ember joggal érezhetné képben magát - holott mit tudunk valójában? Azt, hogy (1) Mike Coughlannél megtalálták a Ferrari dokumentumait; hogy (2) a Motorsport Világtanács (WMSC) nem tudta eldönteni, a McLaren felhasználta-e az információkat; és hogy (3) az időközben felmerült új bizonyítékokra való tekintettel az FIA ismét összehívta a WMSC-t. Lényegében ez minden, amiben biztosak lehetünk. Nem tudjuk, pontosan milyen dokumentumokról van szó, nem ismerjük az új bizonyítékokat, Nigel Stepney valódi motivációjáról csak halvány sejtéseink lehetnek, s a Pedro de la Rosa és Fernando Alonso közötti email-váltás egyelőre szintén feltételezés csupán. A kiszivárogtatott féligazságok, ahogy az már lenni szokott, nem tisztábbá, hanem zavarosabbá tették a képet. Ilyen feltételek mellett lehetetlen ítélkezni.

A bizonytalanság mindig annak jön jól, akinek vaj van a fején. Elvégre addig, amíg nem ismerjük a konkrétumokat, a megérzéseinkre és az előítéleteinkre vagyunk utalva, tehát szabadon megválaszthatjuk, hogy mit hiszünk el, és mit nem. Kegyes áldás ez. És az a legmegnyugtatóbb az egészben, hogy ha meg is születik a hivatalos ítélet, azt sem vagyunk kénytelenek elfogadni; bátran ringathatjuk magunkat abba a kellemes hitbe, hogy csupán a kedvenc csapatunkkal szembeni összeesküvésről van szó, és természetesen most is - mint mindig - a másik fél a hibás. Vagy az FIA. Tényleg, Max Mosley monnyon le!

Ebben az istenverte kémügyben mindössze három forrásnak nem szabad hinni: a Ferrarinak, a McLarennek, valamint a belső értesülésekkel kérkedő sajtónak. Az első kettőnek azért, mert elfogult, az utolsónak meg azért, mert eszköz az első kettő kezében. A csapatok által kínos tudatossággal összetákolt, öntömjénező sajtóközlemények legfeljebb arra jók, hogy papírrepülőt hajtogassunk belőlük, vagy röhögjünk egyet átlátszóan egyoldalú megfogalmazásukon. Kitűnő móka, nem mondom, de ha komolyan gondolnák a környezetvédelmet és az újrahasznosítást, ki sem adnák, vagy bölcs előrelátással mindjárt vécépapírra nyomtatnák az összeset. Úgy legalább lenne valami hasznuk. Oké, oké, igazságtalan vagyok, tudom: elvégre a Ferrari nagy műgonddal megszövegezett sajtóközleményei nélkül fogalmam sincs, honnan jöttem volna rá, hogy Kimi Räikkönen szabadidejében szakasztott úgy beszél, mint Felipe Massa, és hogy mindketten szakasztott úgy beszélnek, mint anno Michael Schumacher. Vagy valamit félreértettem volna? Na mindegy.

A képmutatás persze távolról sem a kémüggyel kezdődött. A Forma-1 önkritikára vajmi kevéssé hajlamos, nagyvonalúan feledékeny sztárjai mindig előszeretettel adtak bizonyságot erősen szelektív memóriájukról, ha másokat kellett rugdosni. Kiválóan emlékszem például, hogy kis híján megfulladtam a köhögéstől, amikor a 2002-es ausztriai eset feletti, szent felháborodásában a Williams technikai igazgatója, Patrick Head a következőt találta állítani: "Szörnyen sajnálom Rubens-t, és azt kell mondanom, ez volt a legcinikusabb akció, amit 27 év alatt a Forma-1-ben láttam. Szerintem egy olyan csapatnak, mint a Ferrari, amely ennyire fantasztikus autót épített, van egy kötelezettsége a sporttal és a közönséggel szemben: az, hogy versennyel ajándékozza meg őket. Amikor a mi autónk volt gyorsabb a többiekénél, mindig így jártunk el." Izé, tessék? Most vajon Patrick emlékezete szenvedett rövidzárlatot, vagy én ittam többet a kelleténél? Damon Hill, akiből a jelek szerint szintén heveny tüneteket váltott ki Head monológja, szerencsére gyorsan a segítségemre sietett. "Nem is tudom, mi történhetett, amikor Alain Prost csapattársa voltam - biztosan hallucináltam, nem vitás" - élcelődött Hill. - "Csak mert én úgy emlékszem, hogy amikor hozzásegítettem Prostot negyedik világbajnoki címéhez, bizonyos körülmények között nem versenyezhettem ellene." Na hál'istennek, akkor jöhet még egy-két pohárral...

Azért merengtem el ezen ilyen hosszasan éppen most, mert erős a gyanúm, hogy bármilyen ítéletet is hoz a WMSC, valójában nem fog kiderülni semmi, vagy legalábbis - és egy ekkora horderejű ügyben ez sem sokkal jobb - nem fog kiderülni minden. Bár ne lenne igazam, de alighanem homályban maradunk a részleteket illetően, és akkor mindkét fél tovább hajtogathatja alaposan begyakorolt frázisait, hogy ezután is mindenki azt hihessen, amit akar. Persze mit várunk egy olyan sportban, ahol a főszereplők arra a legbüszkébbek, ha sikerül cirkalmas semmitmondással kibújniuk az egyenes válaszadás alól? Habár béketűrő ember vagyok, a Magyar Nagydíj pénteki sajtótájékoztatóján kedvem lett volna rendet tenni a pulpituson, amikor a kémügyre vonatkozó kérdést Aguri Suzuki és Colin Kolles vihogva kerülték el egy "no komment" kíséretében. Azt hitték, nagyon okosak és diplomatikusak voltak. Hát nem. Talán nem ártana, ha valaki felhívná rá a figyelmüket, hogy a szponzoraikból élnek, a szponzoraik pedig a közönségből, tehát vannak bizonyos kötelességeik a nyilvánosság felé. Ez demagógiának hangzik, tudom, mégis igaz. Az elmúlt időszakban Ron Dennis is hajlamos volt megfeledkezni erről, amikor a Hungaroringen és Isztambulban olyan lelkesen rejtegette Fernando Alonsót és Lewis Hamiltont az újságírók elől, mintha húsvéti ajándéknak szánta volna őket. A játszma nyilvánvalóan arra ment ki, hogy Ron úgy vélte: a versenyzők inkább semmit se mondjanak, mint hogy valami kellemetlen csússzon ki a szájukon.

Mindezzel együtt el kell ismernem, hogy mi, azaz a közönség is hibásak vagyunk abban, hogy idáig fajult a helyzet. Ha elfogadnánk, hogy a versenyzők és a csapatok néha óhatatlanul hibáznak, ők sem nem lennének rászorulva, hogy idétlen kifogásokat keresve mentegetőzzenek görcsösen egy-egy baki után. Ha bevenné a gyomrunk, hogy a csapatokon belül éppúgy lehetnek konfliktusok, akár a legjobb családban, Alonsónak sem kellene nyilvánosan kinevettetnie magát azzal a szöveggel, hogy a monzai befutónál azért nem húzott be a boxutca felé, mert túl erős légáramlat érte volna a csapatát. Más is megtette már rendszeresen, mégsem halt bele senki. És igen, ha végre belátnánk, hogy a nyíltan felvállalt csapatutasításokban nincs semmi törvénytelen, az istállók sem kamuznának szabadságról, egyenlőségről, testvériségről. A naivitásnak is van határa.

Mert a sport akkor igazi sport, ha a lehető legközelebb áll a háborúhoz - természetesen józan határok között. Nem arról van szó, hogy Kimi Räikkönennek atomtöltetű ballisztikus rakétát kell kilőnie Lewis Hamiltonra, vagy Fernando Alonsónak tankcsapdákat kell lepakolnia maga mögött, de azt akarom látni, hogy a csapatok az általuk leghatékonyabbnak tartott taktikát választják. Nem kell mentegetőzniük érte. Ha engedményeket tesznek a kedvemért, az már nem sport, hanem cirkusz. Az megint csak megjátszás és látszat; én köszönöm, nem kérek belőle.

Éppen ezért arra buzdítanám a Ferrarit, hogy az idény hátralévő részére tolja az előtérbe Räikkönent, Massából pedig legyen másodhegedűs. Évekig azzal támadták őket, hogy nincsenek tekintettel a közérdekre, mert nyíltan Michael Schumachert favorizálják, de most, amikor már csak Kiminek maradt esélye a világbajnoki küzdelemben (és neki is halványan pislákol), az úgynevezett közérdek egyértelmű: minél tovább húzni a döntőt. Versennyel ajándékozni meg az embereket, ha ragaszkodni akarunk Head szavaihoz. Legyen Räikkönené a jobb taktika, a versenyen mehessen Massa elé, amikor csak kell. Dehát tudjátok ti, hogy megy ez.

Az egyenlőség további fenntartása képmutatás lenne, abből pedig már így is van elég. Nem is értem, hogy azok, akik öt évvel ezelőtt, az A1-Ringen a sport érdekei mellett kardoskodtak melldöngetve, ma miért nem vonulnak fel tüntetni a paddockba azért, hogy a Ferrarinál mostantól Kimié legyen a főszerep. Ahogy Woody Allen tanácsolta "A szendvics feltalálása" című, halhatatlan novelláskötetében: Fel az adókkal! Mosolyszünetet a perzsákkal! Hiába no, vannak még ügyek, amelyek mellett érdemes kiállni...

* * *

Aki azt várta, hogy a McLarennél dúló polgárháború, s a jövőjével kapcsolatos bizonytalanságok megtörik Fernando Alonso akaratát, annak csalódnia kellett. Jóllehet, főnökével a nyilvánosság előtt továbbra is tüntető távolságtartással viselkedik, hogy kissé eltúlzott finomsággal fogalmazzunk, ám Fernando a nyomás alatt is az maradt, ami mindig volt: egy lélegzetelállítóan gyors és erős versenyző. Mostanában persze Lewis Hamilton a wonderboy, de Alonso Monzában mindenkit emlékeztetett rá, hogy alig egy éve még ő volt az ügyeletes csodagyerek a grundon. Méltán.

Ez természetesen nem változtat azon, hogy Hamilton újonc létére bámulatos teljesítményt nyújt, mégis el kell ismerni: Fernando ezúttal egyszerűen lemosta őt a pályáról. Érdekes módon Alonsónak idén éppúgy a kvalifikáció a gyenge pontja, mint Räikkönennek; a 13 eddigi nagydíjból hétszer ő futotta az időmérő abszolút leggyorsabb körét, a Q3-ban mégis mindössze két alkalommal tudta megkaparintani az 1. helyet, és a rajtfelállás tekintetében 6:7 arányban kikapott Hamiltontól. Ez azt látszik alátámasztani, amit Alonso már az idény kezdete előtt is felvetett, csak akkor még nehezen hittük el neki: a 2007-es Bridgestone-ok jobban fekszenek az újoncoknak, mint azoknak, akik már hozzászoktak a régi gumikhoz.

Már az egy héttel korábbi teszten is a McLaren és konkrétan Fernando volt a leggyorsabb, de az akkori időeredmények a nagydíj legelső szabadedzésén azonnal megdőltek, mégpedig meglepetésre a Ferrari jóvoltából. A maranellói istálló azonban ezután valamiért visszafelé haladt: míg Alonso szombat délutánig másfél másodpercet javított péntek reggeli köridején, Räikkönen csupán 0.077-et, és Massa is alig 0.597-et. Ebben Kimi esetében szerepet játszhatott a P3 során elszenvedett baleset, és nem kizárt, hogy az első edzésen uralkodó hűvös időjárás is a Ferrarinak kedvezett.

Bárhogy is történt, az időmérő kezdetére világossá vált, hogy a McLaren Monzában egy külön ligában versenyez a többiektől. Ez még nem jelentett garanciát a győzelemre, mert idén már többször lehettünk tanúi, hogy edzéskörülmények között az MP4-22 uralja a pályát, a hosszú etapokon viszont az F2007 kerül fölénybe - de ilyesmiről ezúttal nem volt szó. A Ferrarival ettől függetlenül számolnia kellett a McLarennek, Räikkönen Q3-as köréből ugyanis sejtették, hogy a finn egykiállásos boxstratégiával készül nekivágni az 53 körnek.

Monzában papíron az egy kerékcsere az előnyösebb választás, és a mezőny zöme (a 20 célbaérő közül 12) e mellett is döntött, az éllovasok azonban rugalmassága miatt, valamint azért, hogy elkerüljék a gumikkal kapcsolatos problémákat, többnyire a két kiállást részesítik előnyben. A McLaren számítógépes szimulációja azt mutatta, hogy az egy tankolásos stratégia összességében mintegy 8 másodperccel gyorsabb lenne, a wokingi istálló mégsem merte megkockáztatni, hogy az opciós (lágy) gumikkal bevállaljon egy legalább 25 körös etapot.

"Azt hiszem, az összes csapat autója közül a miénk bánik a legkíméletlenebbül a gumikkal" - ismerte el Ron Dennis az Olasz Nagydíj után. - "Ezért döntöttünk a két kiállás mellett, a teszten szerzett tapasztalatainknak megfelelően ezért éreztük úgy, hogy ez a verseny megnyerésének a legjobb módja. Ami be is bizonyosodott."

A teszten még a szemcsésedés okozta a legnagyobb problémát Monzában, a nagydíj hétvégéjén viszont inkább hólyagosodás jelentkezett a lágy gumikon. A pénteki edzésnap után jórészt az is elmúlt, habár Hamilton autóján a verseny utolsó etapjának végére ismét érzékelni lehetett némi hólyagosodást. Ettől függetlenül kétségtelen volt, hogy egyetlen körben a lágy keverék az előnyösebb: Sebastian Vettelt leszámítva mindenki azon érte el a legjobb időeredményét.

Mivel Alonso annak ellenére megszerezte a pole-t, hogy egy körrel több benzint cipelt, mint Hamilton (noha végül két körrel tankolt később, a McLarennél azt sugallták, hogy ebből egy kört ő spórolt meg), lényegében már csupán a rajtnál kellett megvédenie a pozícióját - akárcsak Massának Isztambulban.

Fernando lassan startolt, de a McLaren paradox módon részben ennek köszönhette, hogy Lewis az első kanyarban vissza tudta venni a 2. helyet Felipétől. Massa autója ugyanis a pálya kevésbé poros oldalán kitűnően betapadt, és meg is előzte a második számú McLarent, csakhogy a Rettifilo féktávján túl közel került Alonsóhoz. Fernando azt állította, nagyon későn próbált rálépni a fékre, a Ferrari azonban hátulról így is alaposan ráesett a McLarenre, de Felipe a balról érkező Lewis miatt beszorult. Alonso a világbajnokságra való tekintettel talán jobban örült volna, ha Massa van mögötte, nem Hamilton, a Ferrari későbbi kiesése miatt azonban ez végül úgysem számított.

Ha David Coulthard balesete után nem küldik be a Safety Car-t, a McLarennek többé nem is lett volna miért aggódnia. Ám a versenynek ebben a fázisában az SC mindenképpen a több kiállást választók ellen dolgozik, nekik ugyanis az újraindítás után a tervezettnél kevesebb körük marad, hogy összeszedjék a plusz kerékcseréhez szükséges előnyt. Ez Monzában nagyjából 28 másodperc volt, amit Fernando a 43. körig lazán össze is gyűjtött, miközben ez Lewis-nak - akinek a második tankolását a kerekek vibrációja miatt előrehozták a 40. körre - nem sikerült. A szombati balesete óta nyakfájással küzdő Räikkönen átmenetileg megszerezte a 2. helyet, vagyis becsempészte a Ferrarit a két McLaren közé, a friss, lágy gumikon hajtó Hamiltonnak azonban nem telt sok időbe, hogy a Rettifilónál, egy banzai manőverrel kifékezze ellenfelét, aki már 18 kör óta nyűtte ugyanazt a garnitúra (ráadásul keményebb keverékű) Bridgestone-t. Amikor kigyorsított a Parabolicából, Lewis valójában azt várta, hogy még a célegyenesben kibújhat a szélárnyékból, a Ferrari azonban meglepően gyors volt, így aztán a féktávon kellett megoldania a feladatot. A bal lábával annyira későn rúgott a pedálba, hogy egy pillanatra ő maga is azt hitte, nem tudja majd elfordítani a McLarent, de az végül csak befért a kanyarba valahogy. Räikkönen az előzés után azonnal visszavett a tempóból kb. másfél másodpercet, hogy kímélje fájós nyakát és a motort, amelynek még a belgiumi hétvégét is teljesítenie kell, ennek köszönhetően viszont a McLaren is elkezdhetett spórolni.

Alonso közben érinthetetlen volt. Miután péntek délutántól kezdve - vagyis a P2-ben, a P3-ban, és az időmérő mindhárom etapjában - ő volt végzett az élen, a versenyen nyilvános erődemonstrációt tartott. A Safety Car jelenlétét leszámítva a táv 49 kör volt, ebből 32-ben Fernando volt a leggyorsabb (Lewis csak 10-ben). Jóllehet, ilyesmi legutóbb Monacóban fordult elő, és az egykiállásos stratégia ezúttal tovább rontott a képen, a Ferrarinak nyers tempó tekintetében a leghalványabb esélye sem volt a McLarennel szemben: míg Alonso 26, Hamilton pedig 15 darab 1:23.5 alatti kört teljesített, Räikkönen csupán kettőt. A verseny 30 leggyorsabb körét a McLarenek futották.

Fernando 3 pontra megközelítette Lewis-t az összetettben, ami négy fordulóval az idény vége előtt kényelmetlenül szűkös előny az ifjú brit számára. Azt gondolom, most már nagy merészség kell ahhoz, hogy a világbajnokságban valaki Alonso ellen fogadjon.